|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 71 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-71 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Veres Péter 2007. január 20.Megjelent az Erdélyi Művészet 25. száma. A lapindító Veres Péter sem remélte, amikor évekkel ezelőtt Székelyudvarhelyen létrehozta hiánypótló kiadványát, hogy elérkeznek a VII. évfolyam 3. számához. Művészettörténész, műkritikus, művészeti író munkatársak színvonalas írásaikkal tartják fenn az interneten is olvasható, sokfelé eljutó lapot. Ebben a számban Kovács Árpád a Kolozsvárról Magyarországra települt, de szülőföldjéhez azóta is sok szállal kapcsolódó Kádár Tibor festőművész „kalotaszegi” képeiről írt. Németh Júlia egy nemrég elhunyt keramikus, Szabó Bokor Márta hagyatékát méltatta. Incze László a kézdivásárhelyi múzeum képzőművészeti gyűjteményéről közöl összefoglalót. Folytatódik a lapban Biró József Erdélyi kastélyok sorozata, amely immár a VII. fejezeténél tart. /( nk ): Erdélyi Művészet 25. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 20./2007. január 27.Beke György író, újságíró január 20-án hunyt el Budapesten. Munkássága meghatározónak bizonyult az erdélyi magyar irodalom és tényirodalom terén, újságíró-generációk számára szolgált példaként. Rá emlékezik a lap egy interjú-részlettel, amelyet barátja és pályatársa, Cseke Péter készített. A szöveg teljes terjedelmében Cseke Péter Legyen eszünk, ha már volt (Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc – Szolnok, 2006.) című kötetében jelent meg. Beke György 12 kötetesre tervezett erdélyi barangoló könyveinek sorozata attól fogva kezdett testet ölteni, hogy 22 évi bukaresti tartózkodás után átköltözött Kolozsvárra. Beke György hangsúlyozta, hogy a nemzeti elnyomatást alaposan megérezte, eszmélésétől fogva. Beke György a népi írók, Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, Szabó Zoltán, Kovács Imre híve lett. Közvetlen „okítói” az írás mesterségének az elsajátításában Szemlér Ferenc, Asztalos István és Szabédi László voltak. – Koppándi Sándor, aki a központi pártbizottságnál a romániai magyar sajtóért felelt, kiparancsolta Beke írását a már kinyomtatott 1985-ös Utunk Évkönyvből. Beke hangsúlyozta: „A történelem azért van hangsúlyozottabban jelen szociográfiai munkáimban, mert pótolni kellett a kisebbségi tudatból kifakult nemzeti történelemismeretet. ” Csetri Elek akadémikus 1981-ben írta: „Bármely író becsületére válik az a mód, ahogyan Beke a történelem kérdéseihez viszonyul. Különösen mióta a nagy erdélyi tájegységek felmérésére, megközelítésére, írói bemutatására vállalkozott. ” Rengeteg találkozóra hívták Beke Györgyöt, amelyeken súlyos, életbevágóan fontos kérdéseket vetettek fel. Ezeknek a találkozóknak köszönheti, hogy barangoló könyvei rendre megszülettek, s ha csonkán is, megjelentek. /Cseke Péter Enciklopédikus erdélyi hungarológia. Beke György szellemi földrajza. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 27./2007. június 30.A Székelyudvarhelyen megjelenő Erdélyi Művészet képzőművészeti folyóirat – főszerkesztő: Veres Péter – 25. számában Kovács Árpád a Kolozsvárról Magyarországra áttelepült Kádár Tibor festőművésznek a Duna Televízió székházában kiállított „kalotaszegi” képeiről írt. Németh Júlia a nemrég elhunyt jeles keramikus művészre, Szabó Bokor Mártára emlékezett és Jakobovits Márta nagyváradi képzőművész kolozsvári művészeti kerámia kiállítását méltatta. Incze László a kézdivásárhelyi múzeum képzőművészeti gyűjteményét mutatta be. /Erdélyi Művészet. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 30./2007. augusztus 24.Az 1920–30-as évtized fordulóján induló fiatal írónemzedék tagjaiban Magyarország trianoni tragédiája és kétségbeejtő szociális állapota ébresztette föl a nemzeti és szociális felelősségtudatot. Végveszélyben látták az országot nemzeti és társadalmi szempontból egyaránt. Ezért azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy társadalmi egyenlőségen és nemzeti függetlenségen alapuló új magyar nemzetet teremtsenek. A népi mozgalom tagjai a demokratikus átalakulást halaszthatatlannak ítélték a magyarság megmaradása szempontjából. A nemzetből korábban kihagyott néposztályok felszabadítása útján akartak demokratikus magyar nemzetet formálni. A népi írók legfontosabb törekvése az új, európai mintájú nemzettudat megteremtése volt. Ez a program fogta egységbe a különféle származású, különféle műveltségű, különféle esztétikai ízlésű írókat. Származásukat tekintve a népi írók közül legtöbben a parasztságból jöttek. Ezek egy része magasabb iskolái révén már fiatalon értelmiségivé és városivá lett, mint Erdélyi József, Illyés Gyula, Tamási Áron, Kovács Imre, Darvas József vagy Juhász Géza. Másik része pedig magasabb iskolák nélkül, önművelés révén vált íróvá, mint Veres Péter, Sinka István, Szabó Pál, Nagy Imre és Sértő Kálmán. És voltak, akik a középosztályból, többnyire vidéki értelmiségi családból származtak, értelmiségiként mégis szívügyüknek tekintették az alulsó Magyarország felszabadítását, nemzetbe emelését: ilyen volt Németh László, Kodolányi János, Féja Géza, Gombos Gyula, Gulyás Pál, valamint a budapesti születésű Szabó Zoltán. A népi írók ideológiai tekintetben is meglehetősen heterogén csoportot alkottak. A közös célt eltérő utakon, módokon keresték. Ebből következett az is, hogy egymás között is éles vitáik voltak sok-sok kérdésben. Az akkori fogalmak szerint baloldali, középen lévő és jobboldali egyaránt volt köztük. A népi írók számára a nép az egész nemzetet jelentette, nemcsak a parasztságot. A nép fogalmának ezt a tág, a nemzetével azonos értelmezését a népi írók világosan kifejtették. Németh László számára Homérosz, Dante, Shakespeare, Goethe, Petőfi volt a példa arra, hogy az irodalom a nép legmélyebb megnyilatkozása. Illyés Gyula szerint a népi irodalomban az egész magyar irodalom érkezett el fejlődésének egy régóta esedékes szakaszába, hogy azonosuljon az egész nemzettel. A népi írók a magyar társadalmat úgy akarták megváltoztatni, szociálisan igazságossá tenni, hogy közben nem feledkeztek meg a magyarság súlyos nemzeti problémáiról. Ezért volt a népi irodalomnak az erős társadalmi érdeklődése mellett határozott nemzeti jellege. A népi írók a magyar nemzet boldogulását a kelet-közép-európai népek közösségében keresték. Illyés a maga patriotizmusát is az egyetemes emberi értékekhez és jogokhoz való mély kapcsolódásával magyarázta. Valamennyien úgy érezték, hogy az író felelős népe sorsáért. Nyíltan megvallották, hogy irodalmi munkásságukkal a nemzet megújulását, igazságosabb életét akarják szolgálni. Tamási Áron szerint „nemzet- és sorstársaival egyetemben az író nemcsak azért felelős, amit írásban és szóban hirdet, hanem azért is, amit mások az ő hallgatása fölött a népével cselekednek. ” A népben-nemzetben gondolkodó Veres Péter is a cselekvő történelmi jelenlétet tekintette az író küldetésének. A népi író elnevezés Németh Lászlótól származik. A népi irodalom és a nyomában kibontakozó népi mozgalom jellegadó vonása az volt, hogy összekapcsolta a társadalmi és a nemzeti szempontokat. A nemzet felemelkedése érdekében akarta megszüntetni a társadalmi igazságtalanságokat. Éppen ez különböztette meg a népi írókat a baloldali radikalizmus képviselőitől. Ez volt a gyökere a népi-urbánus ellentétnek. A népiek is alapvető társadalmi változásokat sürgettek, de nem fogadták el a baloldali radikalizmusnak a nemzeti szempontokat mellőző ideológiáját. A népi-urbánus vitában a baloldali radikalizmus és a nemzeti radikalizmus ellentéte nyilatkozott meg. Később azonban sokféle ellentétnek lett fedőneve a népi-urbánus szembeállítás. A népi írók történelemszemléletének fontos eleme volt az a felismerés, hogy történelmünk során valamely külső és idegen hatalomra való támaszkodás sohasem segítette elő a nemzeti fejlődést. Ez a történelmi tapasztalat vezette a népi írókat, mindenekelőtt Németh Lászlót arra, hogy a magyarság saját útját keressék. Ezt a saját utat nevezte Németh László a harmadik útnak. A harmadik út a magyar radikalizmus igénye és programja volt. Németh László a fasizmussal és a szovjet rendszerrel egyformán szemben állva megfogalmazta a harmadik út programját. Ezt hirdette meg 1943-ban a második szárszói konferencián elmondott előadásában is. A reálpolitikus Bibó István is a harmadik út lehetőségéhez fellebbezett, amikor 1945-ben nagy tanulmányban mérte fel a magyar demokrácia válságát: „aki Magyarországból szovjet tagállamot akar csinálni, az hazaáruló, aki Magyarországon Habsburgot akar restaurálni, az is hazaáruló, aki pedig Magyarországot az elé a hamis alternatíva elé próbálja állítani, hogy csak e kettő között választhat, az kétszeresen hazaáruló, mert e kettő között ott van a harmadik, egyedül helyes út, a belsőleg egyensúlyozott, de radikális reformpolitikát folytató, demokratikus, független, szabad Magyarország lehetősége”. Az adott történelmi körülmények között a harmadik út eszméje nem juthatott többre, minthogy megfogalmazza egy független, szabad Magyarország igényét, melynek gyakorlati megvalósítására azonban akkor a történelem semmiféle lehetőséget nem adott. Mint eszmény mégis megmaradt a magyarságban. (A Mindentudás Egyetemén elhangzott előadás részlete/szerkesztett változata) /Görömbei András: A magyar népi irodalom. = Krónika (Kolozsvár), aug. 24./2008. február 23.Az Erdélyi Művészet című képzőművészeti folyóirat legújabb, 28. száma többek között a kolozsvári Gally A. Katalin művészi világába nyújt bepillantást és a kolozsvári Képzőművészeti Egyetem monumentális kerámia szakát végzett pályakezdő művész, Berze Imre Barabás Miklós galériabeli kiállítására reflektál. A székelyudvarhelyi akvarellista, Kalló László képeiről a lap főszerkesztője, Veres Péter írt. Lóránth László – Sümegi György: Nagy István című kötetét Bölöni Domokos méltatta. Folytatódik a lapban Biró József Erdélyi kastélyok című sorozata. A székelyudvarhelyi Litera-Veres Könyvkiadó gondozásában a folyóirattal együtt jelent meg a Pro Memoria sorozatban a Nagy István a magyar sajtóban című kötet, amelynek anyagát Sümegi György magyarországi művészettörténész válogatta. /Művészeti kalandozások térben és időben. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 23./2009. április 7.Száll, száll a füst, mintha egy ország / Télvégi lehellete szállna – / Valaki verset ír helyettem / egy temető fehér falára. (Csoóri Sándor: Száll, száll a füst – Czine Mihálynak). Most lenne nyolcvanéves, de immár tíz éve nem él. Czine Mihály (1929. április 5. – 1999. január 21.) irodalomtudósra emlékezett egy 1999-ben készült film újravetítésével a Duna Televízió. „Isten virágos zsoldosa, tizenötmillió magyar vándorprédikátora”, az irodalomtudós, a professzor egyszerre tudott lenyűgözően szólni akár a sörgyári irodalomest közönségéhez, akár az Akadémián, pengeélesen érvelni a magyar irodalom jussaiért; Veres Péter, Németh László, Sütő András és a maga igazáért. Értékét, nagyságát, pótolhatatlanságát a tanítványok, a hallgatók felismerték, és rajongtak érte, de a hivatalos irodalmi és politikai élet mostohán bánt vele. Életéről, munkásságáról beszéltek, akik igen jól ismerték és tisztelték: többek között Görömbei András, Püski Sándor, Csoóri Sándor, Sütő András, idézték a róla szóló emlékeket Illyés Gyulától, Németh Lászlótól, Nagy Gáspártól, irodalmunk más jeleseitől, és róla szóló, hozzá írt verseket hallhattak. Az egyetemi előadások után Czine Mihály a legkisebb településre is elkísérte annak idején Nagy Lászlót, Berek Katalint. Megjelenésével, értő szavú bevezetőjével a legegyszerűbb emberek szívébe is belopta az irodalom, a versek szeretetét. Az irodalom, a magyar szó vándorprédikátora volt – Csoóri Sándor szerint „Isten virágos prédikátora” – Farkaslakától Clevelandig. (Isten virágos zsoldosa, magyar dokumentumfilm, 1999, rendező: Olasz Ferenc, forgatókönyv: Pálfy G. István, operatőr: Halász Gyula) /B. D. : A Kárpát-medence vándorprédikátora. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 7./2009. augusztus 4.Augusztus 2-án elhunyt Püski Sándor, a Püski könyvkiadó és a Püski könyvesház alapítója, igazgatója, lelke. Püski Sándor 1911. február 4-én született Békés nagyközség harmadik kerületében, Ibrányban, földműves szülők gyermekeként. A Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán 1935-ben avatták doktorrá. 1938-ban nyitotta meg könyvesboltját, egy évvel később alapította meg a Magyar Élet Könyvkiadót. Püski Sándor volt az ötletadója és fő szervezője az első, 1942-es, majd az 1943 augusztusában megrendezett híres szárszói konferenciáknak, valamint a Magyar Élet-tábornak. 1944-ben a német, 1945 után a szovjet megszállással szembeszegülő szellemi ellenállás vezéregyénisége volt. A kiadót 1950-ben államosították, Püski Sándort pedig 1962-ben bebörtönözték. Püski Sándor 1970-ben az Egyesült Államokba emigrált. 1975-ben hozta létre feleségével a Püski Kiadót, ebben az egykori Magyar Élet szerzőgárdáján kívül az akkori Magyarországon politikai okokból közlési lehetőségekhez nem jutó szerzők munkáit adták közre. A Püski házaspár 1988-ben tért vissza Budapestre és megalapította, majd működtette később fiaival a Püski könyvesházat és a kiadót. Könyvesboltjában a trianoni határokon inneni és túli Kárpát-medencei, valamint a nyugati magyarság képviselőinek legteljesebb merítése található meg a Németh László által emlegetett szellemi haza kincsestárából. Eme értékkészlet jelentős részét a Püski Kiadó maga rendezte sajtó alá. 1944-ig százharminc könyvet jelentetett meg, többek között Kodolányi János, Féja Géza, László Gyula, Veres Péter, Erdei Ferenc, Darvas József munkáit. Püski Sándor Könyvessors – magyar sors című könyvében összegezte egy irodalomért élő ember életútját. /Pósa Zoltán, Magyar Nemzet Online: A magyar nemzeti irodalom mentorának halálára. = Reggeli Újság (Nagyvárad), aug. 4./2009. augusztus 12.A harmadik úthoz kötődő, a sajátos és autonóm magyar út létjogosultságát megalapozó nézetekkel a történelmi jelentőségű nagy szárszói találkozón (1943. augusztus 23. és 29. között) többen is kiálltak (Gombos Gyula, Juhász Géza, Féja Géza, Püski Sándor, Fitos Vilmos és mások), de azokat a legerőteljesebben Németh László exponálta. Ő világossá tette, hogy „a szabadság, amelyet hoznak, valóban a magyarság felszabadulása legyen. Egy rendszer önmagában nem válthat meg egy népet; minden attól függ: kik, milyen módon, milyen ösztönökkel alkalmazzák. ” A szocializmusnak nevezett állami felügyelet kolhozokba, tömegműhelyekbe terelt, sötét jobbágysorba taszított szolganéppé és szorosan ellenőrzött értelmiséggé alacsonyítaná a magyar népet – diagnosztizálja előre az eshetőségeket. S hogy milyen látnoki pontossággal vizionált, azt egyrészt a megvalósult bolsevizmus magyarországi népirtó nemzetellenessége is bizonyítja, eltérően a térség többi országának nacionál-kommunizmusától, amely sem demográfiai, sem öntudati-önérzeti szempontból nem végezte azt a fajta pusztítást a (látszólag ugyanannak a típusú) rendszernek alávetett néppel, mint nálunk. A balsejtelem másik részét pedig az 1989-90-es fordulat utáni korszak formális szabadpiaci (ténylegesen inkább globálkolonizációs) viszonyai igazolhatják. Ezért is olyan megrázó az is, amit beszédéhez hozzáfűzött Némert László: „Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki, és azt kérdi: nem lehetne Új-Guinea a pápuáké? Ez a – harmadik oldal. ” Egyébként a tanácskozást lezáró szavaiban Veres Péter is a magyar nemzeti megmaradás elsődlegességére helyezte a hangsúlyt: „Ha a mai népi értelmiség valóban az örök magyar jelleg megőrzője akar lenni, mint ahogy ezt Németh László megjelölte, akkor én úgy hiszem, nincs más útja…” Németh László tehát Szárszón is időszerű és időtálló válaszokat adott legégetőbb sorskérdéseinkre. – Bertha Zoltán: A Nyugattól a Kelet Népéig és Szárszóig – Németh László eszmevilágáról című tanulmányának befejező részéből. Helikon, (Kolozsvár), 2009. július 10./b. d. : A hit a legelső erő. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 12./2009. október 16.Veres Péter székelyudvarhelyi muzeológus egyszemélyes szellemi műhelyének, könyvkiadójának neve a Litera-Veres. A jobbára történelmi, néprajzi, művelődéstörténeti, irodalmi és képzőművészeti témákat megjelentető, tíz éve működő kulturális intézmény szép eredményekkel büszkélkedhet létezése óta. Ízléses, olcsó zsebkönyveket jelentetett meg: Szent István király intelmei; Gróf Apponyi Albert trianoni beszéde; Adalékok a Wass Albert-dossziéhoz (dr. Szakács István Péter). A történelmi, néprajzi művek között van: Székelyhoni utazás a két Homoród mellett (Jánosfalvi Sándor István); Székely történeti kistükör (Hermann Gusztáv Mihály); Székely asszony, székely család (Kolumbán Zsuzsánna); Udvarhelyszéki famesterségek (Haáz Ferenc); Az erdélyi zsidókról (Gidó Attila). A közelmúltban két jelentős képzőművészeti tárgyú könyv látott napvilágot a Litera-Veresnél. A Kolozsvár művészeti életének egy bizonyos szakaszát vizsgáló vaskos, tekintélyes mű szerzője, Németh Júlia az Erdélyrészi Szépművészeti Társaság és a Barabás Miklós Céh megalakulásának, illetve újraalakulásának fényében tárja az olvasó elé mondanivalóját (Kolozsvár – Mű-Hely-Szín, képzőművészeti látlelet). A másik mű a jeles kolozsvári művészettörténész, Murádin Jenő tollából származik: Ács Ferenc, az impresszionizmus erdélyi úttörője. A szerző szerint Ács Ferenc (1876–1949) képviselte látványosan az erdélyi részek felé is utat nyitó plein air festészetet és az impresszionizmust. Tíz éve alapította, azóta szerkeszti és megjelenteti Veres Péter az Erdélyi Művészet képzőművészeti folyóiratot is. /Komoróczy György: Litera-Veres. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 16./2009. október 23.„1956. október 23-a örökre be van jegyezve a szabad emberek, a szabad népek krónikáiba. A bátorság, az öntudat, a diadal napja volt” – méltatta 1960. október 23-án J. F. Kennedy, Amerika elnöke, a magyar ‘56-os forradalmat. 1956-ban a forradalom és szabadságharcban a barikádnak csak két oldala volt. Az egyik oldalon a nemzet küzdött a szabadságáért, a másik oldalon azok voltak, akik saját hatalmuk biztosítása érdekében idegen megszállókat hívtak a magyar nemzet ellen segítségül, akikből a megszállók hű kiszolgálói lettek évtizedeken keresztül. 1956-ban a magyar nemzet szabadságharcát vívta a szovjet megszállók és kiszolgálóik ellen. Miközben a nyugati világ kitartásra bíztatott, Amerika elnöke, Eisenhower a szovjet vezetők tudomására hozta, hogy szabad kezet kapnak a magyar szabadságharc leverésében. Október 22-én Budapesten a Műszaki Egyetemen éjszakába nyúló vita után egységes szövegbe foglalták a 14 ill. 16 pontot. Elhatározták a lengyelek melletti tüntetést másnap, 1956. október 23-án. Október 23-án a hatalom bizonytalanná vált, hol engedélyezte, hol betiltotta a tüntetést. 15 órakor indult a tüntetés a Petőfi-szobortól, ahonnan a Bem-szoborhoz vonultak. A Bem-szobornál Veres Péter felolvasta az írók kiáltványát, Bessenyei Ferenc szavalta el a Szózatot. Megszülettek az első lyukas zászlók, kivágták a Rákosi-címert a nemzeti zászlókból. Megindult a hatalmas tömeg a Kossuth térre. Estére mintegy kétszázezres tömeg gyűlt össze. A tömegben már hangosan szólt a forradalom majd szabadságharc leglényegesebb követelése: „Ruszkik haza!” A tüntetők egy része a Rádióhoz ment, hogy felolvassák a hírekben a követeléseket, mások a Városligetbe indultak, a Sztálin-szoborhoz. Jelszavakat skandáltak: „Vesszen Gerő! Vesszen Piros! Vesszen az ÁVO!” Nagy Imre a Parlament erkélyén szerencsétlen beszédét „Elvtársak!” megszólítással kezdte, mely a tömegből ellenszenvet váltott ki. „Nem vagyunk elvtársak!” Nagy Imre kénytelen volt „Magyarok! Barátaim!”-ra változtatni a megszólítást. A Dózsa György úton volt a hírhedt Sztálin téren a Sztálin-szobor. A szobor felállítása előtt itt állt a híres Regnum Marianum templom, a magyarok Nagyasszonyának temploma, melyet 1951-ben leromboltak. Október 23-án a hatalmas Sztálin-szobrot ledöntötték. Elterjedt a hír, hogy a Rádiónál az ávósók lövik a népet, és már áldozatok is vannak. Az emberek elindultak a Rádióhoz. A Rádióhoz kirendelt katonák átálltak a tüntetők oldalára. A tüntetés spontán felkeléssé alakult. A tüntetők fegyvereket szereztek, és a magyar nép felkelt a szovjet elnyomás és kiszolgálóik, az ávósok uralma ellen. A tüntetők elfoglalták a központi pártlap, a Szabad Nép székházát. Debrecenben október 23-án szintén nagy tömeg tüntetett, az ávósok a fegyvertelen tüntetőkre vezényelték az első sortüzet, mielőtt még Budapesten az első puskalövések eldördültek a Rádió ostroma előtt. Ilyen egységes talán még soha nem volt a nemzet. A fegyverrel küzdő fővárosi és vidéki felkelők mögött ott állt az egész ország a hatalmon lévő törpe kisebbség kivételével. Október 23-án éjszaka Gerő Ernő pártvezető kérésére az országban állomásozó szovjet egységek bevonultak a fővárosba. Megkezdődtek az összecsapások a felkelők és a szovjet csapatok között. /Emlékezzünk 1956. október 23-ára! = Nyugati Jelen (Arad), okt. 23./2009. november 7.Barabás Miklós festőművész kézdimárkosfalvi szobra és a szülőház helyén állított kopjafa megkoszorúzásával kezdődött november 6-án a Barabás Miklós Céh 80. évfordulójának szentelt kétnapos ünnepségsorozat. Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Gyárfás Jenő-képtára és az árkosi Művelődési Központ közös szervezésében megnyitották a Barabás Miklós Céh – 80 című nagyszabású kiállítást, amelyen az 1929-ben létrehozott, és 1994-ben újraalakított művészszervezet egykori és mai alkotó tagjainak művei láthatók. /80 éves a Barabás Miklós Céh. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 7./ Erdély, sőt, Románia minden sarkából összesereglett művészek tisztelegtek Barabás Miklós emléke előtt. A Gyárfás Jenő Képtárban megnyílt a kisebbségi lét kezdete óta legátfogóbb képzőművészeti tárlat: 159 képzőművész alkotásai sorakoztak, akik Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész, a kiállítás kurátora felkérésének eleget téve, hozzájárultak ahhoz, hogy a látogatók minél teljesebb képet kaphassanak az erdélyi magyar képzőművészetről. Vinczeffy László elmondta, az, hogy Barabás Miklós Céh éppen Sepsiszentgyörgyöt választotta az évforduló megünneplésére, nem véletlen: Kós Károly kezdeményezésére 1929 szeptemberében a Székely Mikó Kollégium négy termében állítottak ki az akkori erdélyi magyar képzőművészek, a tárlat sikerén felbuzdulva alakították meg kevéssel utána a Barabás Miklós Céhet. A mostani emlékkiállításon nem csupán a kortársak, de az alapítók is jelen lehettek, így került fel a falakra többek között Kós Károly, Szolnay Sándor, Jáni Dávid, Nagy Imre alkotása. Az 1994-ben újjáalakult Barabás Miklós Céh az összefogást jelenti. Vinczeffy László legfőbb céljuknak az erdélyi magyar képzőművészeti múzeum létrehozását és működtetését jelölte meg. A tárlatmegnyitón részt vett Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, kifejtette, a gazdasági válság mellett Magyarországon még erkölcsi válság is van, nem kellene sajnálni a kultúrára a pénzt. Ami az elmúlt húsz esztendőt illeti, azalatt sok minden történt, kiemelten két elvről beszélt: integráció és autonómia. Nem csupán az európai integráció fontos, de a magyar kultúrában is meg kellene teremteni az integrációt. Az erdélyi magyar képzőművészeti múzeum megvalósításával kapcsolatban megígérte: vállalja azt a részt, ami rá juthat. A tárlatmegnyitó zárásaként a szervezők meglepetést tartogattak: a Barabás Miklós Céh az erdélyi magyar művészet önzetlen pártolásáért kitüntette, tiszteletbeli tagjaivá fogadva egyúttal Veres Pétert, a Székelyudvarhelyen megjelenő Erdélyi Művészet folyóirat főszerkesztőjét, és Kopacz Attilát, a Cova Kiadó vezetőjét, számtalan igényes képzőművészeti album megjelentetőjét. Az ünnepségsorozat november 7-én az árkosi Művelődési Központban szervezett, A Barabás Miklós Céh múltja, jelene és jövője című konferenciával zárul. /Váry O. Péter: Lesz erdélyi magyar képzőművészeti múzeum (Nyolcvanéves a Barabás Miklós Céh). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 7./2010. június 30.A százhuszonöt éves EMKEAz Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület - rövidítve EMKE - 1885. április 12-én alakult Kolozsvár központtal az egykori alapszabálya szerint: „a hazafiság fejlesztése, az erdélyi magyarság közművelődési és közgazdasági megerősítése" céljából. Az első világháború előtti Magyarország legnagyobb közművelődési egyesületének emlékét - mely 1991-ben új életre kelt - idézzük fel a 125 éves évforduló alkalmával. Az 1867-es kiegyezést követően a magyar állam nem tudta felvállalni az erdélyi magyar művelődés terjesztésére és az oktatásra vonatkozó valamennyi feladatot. Az erdélyi peremvidékeken a magyarság helyzete egyre nehezebbé vált, az alacsony műveltségi szinthez társult a német vidékeken kisebbségbe került magyarság beolvasztása, az asszimiláció. A nemzetiségek az új eszmék - a germanizmus, dákoromanizmus - hatására szervezkedni kezdtek, egyesületekbe tömörültek: 1840-ben megalakult a szász Erdélyi Országismereti Egyesület (a Verein für Siebenbürgische Landeskunde), 1861-ben az Erdélyi Román Irodalmi és Népművelődési Társaság, az ASTRA (Asociatiunea Transilvana pentru Literatura Romana si Cultura Poparului Roman). Szükség volt tehát a magyarság önuddatának erősítésére is. Az EMKE előzménye az a hunyadmegyei mozgalom volt, amely az ottani végveszélybe jutott magyarságot próbálta megmenteni a beolvadástól. Ennek élén Kún Kocsárd gróf (1803—1895), az EMKE későbbi nagy mecénása állt. Ezt követően megindult az egész országra kiterjedő EMKE-szervezés, aminek eredményeképpen 1885 tavaszán megalakult a 21 fiókintézettel és 17 000 taggal rendelkező intézmény. Az indulás éveinek vezető alakjai Sándor József későbbi elnök, Kún Kocsárd gróf, Kún Géza gróf, Bethlen Gábor gróf az első elnök, Bartha Miklós az Ellenzék című napilap alapítója, alelnök, dr. Felméri Lajos egyetemi tanár, Szász Domokos erdélyi református püspök, Ferencz József unitárius püspök, Béldi Ákos gróf, Haller Károly, Kolozsvár polgármestere voltak. A legnagyobb feltűnést Kossuth Lajosnak Turinból küldött, a szervezkedést helyeslő távirata keltett, ő egyben 100 forinttal alapító tagul jelentkezett. Táviratának szavai a következőkről szóltak: „Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit. Erdély jobbkeze hazánknak, minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bújtogatást, fenntartani a magyarságot, visszaszerezni az elvesztett tért, fejleszteni a közművelődést - oly önvédelem, melyet minden magyarnak támogatni kell. " Az EMKE történetének legdinamikusabb szakasza - az aranykor - az első évtizedre esett. Az évenkénti közgyűléseket más és más városban tartották, s az esemény minden alkalommal az illető megye ünnepévé vált. 1886-ban Kolozsváron az Iparos-egylet palotájában gazdasági kiállítást rendeztek, amelyen több mint száz cég állította ki termékeit, 1888-ban a fővárosi Operaházban EMKE-bált rendeztek, amelyen megjelent a trónörökös főherceg feleségével. Ez nagy országos szenzáció volt, ami jelezte, hogy a legmagasabb körök is tudomásul vették, elismerték az EMKE létezését. A magyar társadalom az EMKE-t jelentős alapítványokkal támogatta: Kun Kocsárd gróf algyógyi (Hunyad vm.) kastélyát és 1800 holdas felszerelt birtokát 221.557 forint értékben adományozta az egyesületnek földműves iskola létesítésére (1889), Mohay Károlyné magyarkályáni birtokát 100.000 korona értékben ajánlta fel (1899), Miksa Zsuzsanna Nagyenyeden 160.000 koronát hagyott a kijelölt célok megvalósítására (1904). A legnagyobb alapítványokat számos kisebb adomány követte. 1891-ben az EMKE védnöksége alatt fiókegyesületként létrejött a honismeretet és természetjárást pártoló Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE), Kolozsváron felépült a kétemeletes, eklektikus EMKE-irodaház, amelynek homlokzatára az alapítás évét és a fiókokkal rendelkező vármegyék és városok címereit faragták, és kiadták az egyesület talán legsikeresebb kiadványát, a Sándor József szerkesztette EMKE úti-kalauz Magyarország erdélyi részében. A 1892. évi közgyűlést a budapesti Vigadóban rendezték. A színhelyet és a dátumot az magyarázza, hogy ekkor ünnepelték Ferenc József megkoronázásának negyedszázados évfordulóját. A társadalmi egyesületek nevében az EMKE vezetősége üdvözölte az uralkodót, a közgyűlésen részt vett Tisza Kálmán, Apponyi Albert és a koszorús költő, Jókai Mór, a díszelőadáson fellépett Blaha Lujza is. A következő időszak legjelentősebb eseménye az 1896 őszén Budapesten tartott EMKE rendezte millenniumi kongresszus és kiállítás volt, amelyen 34 egyesület és 7 irodalmi társaság vett részt, köztük a legnagyobb és leggazdagabb az erdélyi egyesület három millió korona vagyonával kiemelkedett. Az EMKE aranykorát az egyesület negyedszázados fennállásának megünneplése zárta le. 1911 őszén Kolozsváron tartott ünnepségen részt vett Jósika Samu, a főrendiház elnöke, Berzeviczy Albert, az alsóház elnöke, Apponyi Albert, Rákosi Jenő s még számos nobilitás. A Nemzeti Színház díszelőadásán Hettyey Aranka Rákosi Jenő Prológját szavalta, majd az együttes Herczeg Ferenc Déryné ifi-asszony című három felvonásos színművét mutatta be. Az évfordulót azonban nem a múló hatású ünnepség tette emlékezetessé, hanem az ennek kapcsán Sándor József összeállításában megjelent két díszkötet: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. Sándor József beszámolt, hogy az EMKE közművelődési és közgazdasági célra összesen 10 millió koronát fordított, a gyámolító, perselyes és adományozó tagok százezrein kívül 20.000 örökös, alapító és rendes tagot szervezett. Büszkén felsorolta megvalósításaikat: a 163 népiskolát (az első világháborúig 268-at), 77 kisdedóvót, az algyógyi földművesiskolát, mely az országban a legnagyobb volt, 214 nép- és 24 katonai könyvtárat, 153 daloskört, 431 községben 12 ezer írástudatlant oktatott, 500 néptanítót jutalmazott, 118 községi lelkészt segélyezett, 80 honismertető, európai nyelveken is megjelenő kiadványa a magyarság védelmét is ellátta az igazságtalan támadásokkal szemben. Gazdasági téren Erdélyben elsőként az EMKE szervezett ipari, fogyasztási és hitelszövetkezeteket. A jubileummal lezárult korszak végén megállapítható volt, hogy az EMKE elérte azt a célt, amit alapításakor kitűzött: amennyire lehetett megerősítette a szórványban élő magyarságot, lelassította az asszimilálódást. Fontos eredménynek tekinthető, hogy sikerült az erdélyi magyarság helyzetére a magyar közvéleményt, a kormányszerveket is figyelmeztetni, s az 1890-es évek végére, különösen Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején az EMKE célkitűzései a kormánypolitika szintjére emelkedtek. Az első világháborút követő közhatalom változás rendkívül tragikusan érintette az erdélyi magyarságot és természetesen az EMKE-t is. A támadások egymást érték: barbár kezek feldúlták az algyógyi földművesiskolát, megszentségtelenítették Kún Kocsárd sírját, az egyesület népiskoláinak, kisdedóvóinak jelentős részét lefoglalták, a népkönyvtárak többségét szétszórták, a dalosköröket feloszlatták. Az EMKE ez idő alatt az ostromállapot tilalma miatt nem tudott fellépni a törvénytelenségek ellen, nem szervezkedhetett, védekezhetett. A román sajtóban sorozatban jelentek meg az EMKE-t támadó írások, amelyek azzal vádolták az egyesületet, hogy csak színleg hirdetett kulturális célt, titkolt terve a románság magyarosítása volt, és Budapesttel összeköttetésben anarchikus akciókat készült szervezni. 1921. január 13-án a Bukaresti Hírlap közölte Jászi Oszkár támadó cikkét, mely szerint az EMKE „a grófok s egyéb deklamáló naplopók bankettező, hurázó, a faji gyűlölséget szító, dús szinekúrákat (munkával nem járó) nyújtó tápintézete." A változások utáni első közgyűlést 1921. július 3-án, Kolozsváron tartották, amelyre Sándor József főtitkár az EMKE életéről rövid összefoglaló jelentést állított össze. Adatai megdöbbentőek, felsorolja mindazokat az atrocitásokat, veszteségeket, amelyek az egyesületet és intézményeit, birtokait érték, később kiderült, hogy az EMKE vagyonának nagy része elveszett. Furcsa módon a külföldön élő Béldi Ákos grófot - az előbbi időszak vezetőjét - meghagyták az elnöki székben, az alelnökök között találjuk Benedek Eleket, Szabolcska Mihályt, Sárkány Lajost, az örökös főtitkár Sándor József maradt. A hatalom által igényelt módosított alapszabályzatot eljuttatták az illetékes román szervekhez, majd megkezdődött a 17 évig tartó szélmalomharc annak jóváhagyásáért. A hatóságok különböző jogi kifogásokkal rendre elutasították elfogadását. Pedig az EMKE többször is kijelentette: „Mi nem kérünk többet és mást a román társadalomtól és közhatalomtól, mint amennyit adott, és ahogyan viselkedett annak idején a magyar társadalom és magyar állam a román irodalmi és művelődési egyesülettel, az ASTRA-val szemben". Az évtizedes jogi huzavona nyílván az egyesület kifárasztását, elsorvadásának kivárását is célozta. Aztán 1935 elején, amikor már az egész EMKE elaludt, megszűntek vidéki szervezetei, a magyarság már napirendre tért elvesztése felett, a belügyminisztérium váratlanul elfogadta az ismételten módosított, többszörösen visszautasított alapszabályokat. Sajnos az egyesületnek ekkora már a magyar közönséggel való kapcsolata annyira megszűnt, hogy az újraszervezést elölről kellett kezdeni és így is csak lassú lépésben történhetett. 1938 tavaszán aztán Romániában bevezették az ostromállapotot és minden pártot, egyesületet, csoportosulást feloszlattak, az EMKE két világháború közötti korszaka véget ért. 1940 augusztusában a második bécsi döntés határozata következtében Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, magyar lakói felszabadultak a kisebbségi sors alól. Az EMKE első nagy ünnepségét 1941. március 15-én, Kolozsváron tartotta. Hosszú évtizedek után először lehetett az egész város ünnepévé tenni március idusát: a Mátyás szobor előtt a Főtéren, majd a Diákház nagytermében Bartók és Kodály dalaival köszöntötték a résztvevők a szabadság napját. A tisztviselői kar megújítására is sor került: Béldi Kálmán elnök mellett Szathmáry Lajos alelnök vezeti a testületet, a Közművelődési Szakosztályt László Dezső országgyűlési képviselő, a Társadalmi Szakosztályt Kovrig Béla egyetemi tanár irányította. Az ünnepi hangulatot rontotta a pénztári jelentés, amelyből kiderült, hogy a bécsi döntéskor az egyesület vagyonának 90%-a Dél-Erdélyben (Romániában) maradt. Az anyagi alapokat az új vezetőség elsősorban tagtoborzással igyekezett megteremteni, de az erdélyi városok és megyék közül számosan kisebb-nagyobb támogatással siettek az egyesület segítségére. A Hangya-szövetkezet 25 ezer pengős alapítványt tett az EMKE javára. Az EMKE megünnepelte 1941 őszén Széchenyi István, „a legnagyobb magyar" születésének 150. évfordulóját, 1942. március 15-ét, 1942 őszén pedig Kőrösi Csoma Sándor születésének 150. évfordulóját. Az 1940-es évek legjelentősebb EMKE-akcióit az ún. „meseautó" kiszállásai jelentették, amelyek igazi életet tudtak vinni az egyesület tevékenységébe. 1942-ben a magyar kultuszminiszter az EMKE-nek ajándékozott egy akkoriban korszerű audiovizuális eszközökkel felszerelt autóbuszt, mely hónapokon keresztül járta Erdély kisebb-nagyobb falvait, magával vitt néhány írót-költőt, akik műveikből olvastak fel, s ugyanakkor megismerkedtek a falusi élettel, művelődési szintjével. Több meghívott honismertető előadást tartott, rendszerint lemezhallgatás és filmvetítés zárta a falu ünnepévé emelkedő EMKE-napokat. A „meseautó" kiszállásait mindig Unghváry Sándor, a közművelődési titkár vezette, az írók elsősorban a Termés című folyóirat fiatal munkatársainak köréből kerültek ki. 1942 decemberében meglátogatták: Gyalu, Bonchida, Kötelend, Alsózsuk, Bánffyhunyad, Szászfenes stb. helyiségeit. A Termés munkatársain - Asztalos Istvánon, Bözödi Györgyön, Kiss Jenőn - kívül a kiszállások egy részén részt vett az erdélyi körúton lévő Veres Péter is. Bözödi György lelkesen összegzi élményeit: „Nem lehet eléggé méltányolni az EMKE-nek azt a lendületes munkáját, amit a népművelés érdekében megindított. A vetítőgéppel, filmekkel, villamos fejlesztő géppel és hangszóróba bekapcsolható nagy gramofonkészülékével és egész ládát kitevő néprajzi lemezekkel felszerelt szerelvénye szinte naponta útban van Kalotaszeg vagy Szolnok-Doboka irányában, és az EMKÉ-n kívül a népművelési munkába bekapcsolódtak a Termés írói, a Nemzeti Színház művészei is." A ,,meseautó" befejezésül rendszerint megajándékozta a helyi tagozatokat egy-egy százkötetes könyvtárral. A krónikások összesen 70 vidéki EMKE-napról tudósítottak. A második világháború végén a front átvonulásai Kolozsvár újabb „felszabadulása" után alig két hónappal az idős Sándor József - a Magyar Népi Szövetséggel (MNSZ) egyetértésben - hozzálátott az EMKE átmentéséhez. A közgyűlés Sándor Józsefet régi-új elnöknek választotta, alelnökök Tavaszy Sándor teológiai tanár és Nagy István író lettek. A vezetőségben az „új rend"-et Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos képviselték. Az EMKE ebben az időszakban könyvek kiadásával próbálta társadalmi súlyát növelni: Az Erdély szabadságharca 1848-49 a hivatalos iratok és hírlapok tükrében című kötetet Balogh Edgár és Bözödi György írta, megjelent Nagy István Özönvíz előtt című színműve és öt egyfelvonásos színdarab a műkedvelők számára. 1945 júniusában nagy veszteség érte az EMKÉ-t, elhunyt Sándor József elnök. Az erdélyi magyarság egyik legnagyobb személyiségét a kolozsvári Farkas utcai templomból nagy egyházi pompával temették, a magyar értelmiség szinte teljes létszámban kivonult, a beszédet Vásárhelyi János református püspök mondta, a házsongárdi sírnál Tavaszy Sándor és Balogh Edgár búcsúzott. Sándor József halálával az EMKE önálló személyisége is nagyrészt megszűnt, szerepét a MNSZ Közművelődési Bizottsága vette át. 1947 nyarán nyílt támadás indult az erdélyi magyar intézmények ellen, a Világosság című lapban Tamás Gáspár és Balogh Edgár kezdte a számonkérést. A legkeményebb vádakat az Igazság fogalmazta meg, azt bizonygatta, hogy az EMKE fő célja a „grófi nagybirtok" megmentése volt, a feudális Magyarországot képviselte. Az EMKÉ-nek nincs helye a demokratikus Romániában, zárult a megrendelt aláíratlan cikk. Ezekben a napokban már kibontakozott a kolozsvári törvényszéken Unghváry Sándor koncepciós pere, amelyben az EMKE közművelődési titkárát a „reakciós budapesti fasiszta kormány" részére történő kémkedéssel vádolták. Ezzel az EMKE megszűntnek volt tekinthető. Megjegyezzük, hogy az EMKE irattárát 1992-ben (!) Bukarestbe szállították, jelenleg nem kutatható. A kommunista diktatúra az EMKE-t negyvenhárom esztendeig „búvópataklétre" kényszerítette. Ennek a nemzedéknyi időszaknak az eseményei azonban bizonyítják, hogy az erdélyi magyarságban végig élt a közművelődés vágya és igénye, s még a saját szervezeti kereteket nélkülöző években, tőle teljesen idegen formákba kényszerítetten is, kifejezést tudott adni ennek a vágyának és igényének. Az 1989 decemberében történt fordulat teremtette új helyzetben az erdélyi magyarság nem csak politikai érdekképviseleti szervezetét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget hozta létre, hanem 1991. április 20-án a brassói közgyűlésen újraalakította 200 küldött szavazatával az EMKE-t is. Az alapító tagok az erdélyi művelődés kiemelkedő személyiségei, Dávid Gyula, Kötő József és Laskay Sándor voltak. 1995-ben már Románia 119 városában és falujában 403 egyesülete és közművelődési alapítványa működött, talán nem érdektelen ideiktatni a legfontosabbakat: az aradi Kölcsey Egyesületet, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Egyesületet, a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesületet, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Egyesületet stb. 1992-től évente ünnepélyes külsőségek között adták át az EMKE-díjakat és diplomákat - Kemény János-díjat, Kun Kocsárd-díjat, Bánffy Miklós-díjat, Szentgyörgyi István-díjat stb. - azoknak a személyeknek, akik művészetükkel és munkájukkal maradandót alkottak az erdélyi magyar közművelődés terén. Sajnos, az anyagi gondok korlátok közé kényszerítik az EMKE tevékenységét, az 1948-ban államosított székházakat, könyvtárakat, a működést támogató birtokokat az 1989 utáni román törvénykezés nem juttatta vissza jogos tulajdonosának. Az erdélyi magyarság tehát arra kényszerült, hogy alapítványi forrásokból, hazai és határokon túli támogatásból, egyének áldozatkészségéből teremtse meg a közművelődési munka lehetőségét. Így születtek Kolozsváron az EMKE Mikó Imre Könyvtára és Heltai Gáspár Alapítványi Központ, Györkös Mányi Albert EMKE műteremlakás, zilahi, szilágysomlyói EMKE-házak, csernakeresztúri Magyar Tájház. 2008-ban az EMKE elnöksége úgy határozott, hogy az 1885. évi alapítás emlékére április 12-ét az Erdélyi Magyar Közművelődés Napjává nyilvánítja, amely alkalommal minden esztendőben országos ünnepséget rendez. Ezeknek az ünnepségeknek a fő célja a magyar identitás, az erdélyiség és az egyetemes kulturális értékek megőrzése. Az erdélyi magyarság munkájában pedig csak akkor lehet eredményes, ha szellemiségét az EMKE régi jelszava hatja át: „Ki a köznek él, annak élni érdemes!" Sebestyén Kálmán Honismeret, 2010/3, XXXVIII évf. Irodalom: Sándor József: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. I—II. Kolozsvár 1911. - Unghváry Sándor (szerk.): EMKE naptár, 1943. Kolozsvár - Dávid Gyula-Nagy Pál (szerk.): EMKE 1885-1995. Kolozsvár 1995. - Balogh Edgár (szerk.): Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. I. Bukarest 1981. emke.ro/sajtóvisszhang 2010. október 13.Székelyföldi képzőművészek kiállításaHargita Megye – Harmadik alkalommal nyílik meg a Projekt vándorkiállítás, ezúttal október 15-én 17 órai kezdettel Projekt 3 néven a csíkszeredai Siló Kortárs Művészeti Központban (Brassói út 14. szám), az állomás melletti, újabban kiállítások szervezésére is használt volt gabonaraktárban. A három szervező egyesület, Csík Terület Ifjúsági Tanácsa, az Erdélyi Összművészeti Egyesület és a Projekt csoport felhívására 65 fiatal művész jelentkezett 102 alkotással a három székelyföldi megyéből. Ez alkalommal a művészek nem meghívásos alapon, hanem pályázva kerülhettek be a Projektbe. Alkotásaikat Ütő Gusztáv képzőművész, Veres Péter, az Erdélyi Művészet című folyóirat főszerkesztője és Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész véleményezte, akik 49 művész 60 alkotását választották ki a kiállításra. A zsűri által legjobbnak talált munkák szerzői alkotótáborban vehetnek részt a gyegyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ jóvoltából. A megnyitón három ilyen díjat osztanak ki, a díjazottak a gyergyószárhegyi KorkéP – Nemzetközi KépzőművészetiAlkotótábor, valamint a Grafika tábor, illetve a budapesti Budapest Galéria nemzetközi művész-csereprogramja egyikében vehetnek részt. A rendezvényt a Nemzeti Kulturális Alap, Hargita Megye Tanácsa, a Communitas Alapítvány, valamint a gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ támogatja. erdon.ro 2010. november 6.Németh Magda: Mélységből mélységbeNémeth László és családja, 1944- 1945 A budapesti Nap Kiadó ún. "különleges" könyvek sorozatát jelenteti meg. Ebben a sorozatban, amelyben érdemes Kaffka Margit, Pilinszky János, Tatay Sándor könyveit is megemlíteni, Németh László lányának, Németh Magdának nemrég megjelent könyve olvasmány és kortörténet. Az utószót Monostori Imre írja. A 70 oldalnyi kis könyv (nemesen szép borítóval és nyomásban) a legnagyobb Németh lány, Magda emlékeit, leírását tartalmazza arról az időszakról, amelyről sem Németh László visszaemlékezéseiben, sem családi vonatkozású írásaiban nem esett szó. Magyarország német megszállása az írót és családját (hattagú család, a legkisebb lány alig másfél éves) veszélyből veszélybe sodorja. Szüntelenül költözniük kell, hiszen Németh László a Gestapo letartóztatási listáján szerepel, ugyanúgy íróbarátja, Illyés Gyula, akivel barátsága ezután még mélyebb együttérzéssé, a két család védelmi összefogásává válik. Az utószó írója, Monostori György szerint ez az egymást védő és féltő barátság most mélyül el igazán, hiszen az Illyés-Németh kapcsolat nem volt mindig felhőtlen lélektani, érzelmi háttér szempontjából. Illyés Gyula 1944 októberében megrázó sorokat ír a Némethez szóló vigasz-vallomásában: "Nincs haza már. Mit te álmodtál, elsüllyedt. Mit én keresek, csak ködlik még a víz felett. Így járunk, hajótlan hajóspár. Tegnap te rejtettél, ma együtt rejtezünk, holnap, úgy lehet, ellenfeled, én rejtelek, hogy párbajunk befejezhessük…" Németh Magda, akinek nem ez az első írása apjáról, családjáról, úgy véli, hogy apja talán a legkatartikusabb időt, az 1944-45-ös esztendőt, Budapest ostromát és az azt követő időszakot nem jegyezte fel, nem emlékezett meg róla. 14-16 hónapot ölel fel ez az időszak, amelyet Németh Magda tizenéves kislányként szinte végig apja mellett tölt. Ez volt Németh László bujdosásainak az időszaka, a gyermekekkel való foglalkozásé az iskola megszűnése miatt. Illyés Gyuláné, Flóra és a Püski házaspár közelléte, segítsége. Püski szerepe is rendkívül jelentős a család segítésében, hiszen 1945 márciusában a háborús katasztrófa állapotát élő Budáról leviszi őket Békésre, ahol testileg, lelkileg gyógyulni kezdenek. 1944. március 19-étől, a német megszállás napjától Németh László alig tartózkodik Budapesten. A Törökvész utcából izgalmas és körülményes módon Alsógödre kerül a családdal együtt Illyés Gyula is, néhány veszélyes napot töltenek együtt. 1944 decemberében az oroszok már nagy erővel nyomulnak a főváros felé, az ellenállásra berendezkedett németek nem sajnálják az ostromlott, kiéheztetett várost. Eljött a szenteste. "Apu is hazajött karácsony estére. Valahonnan került karácsonyfa. Anyu hasznos ruhaneműkkel, egy-két apró ajándékkal igyekezett enyhíteni a ránk váró súlyos jövő gondolatát. Volt »fagyújtás«, karácsonyi ének, rövid ideig tartó meleg karácsonyi hangulat. Finom vacsora került az asztalra. Az asztalt sokan ültük körül… A vacsorának felében voltunk, amikor egy halálra vált honvéd rontott be a szobába, s jelentett Horváth Zoltán rokonunknak a vacsoraasztalnál: Százados úrnak alássan jelentem, a szomszéd utcában vannak az oroszok." Így emlékszik mindenre a tizenéves kislány. Ezen az éjszakán Illyésékhez mennek, velük együtt a Rózsadomb másik oldalára, 2-3 kilométerre. "Akkor még nem tudtam – írja Németh Magda –, hogy ezzel a karácsonnyal lezárult gyermekkorom. Amit a következő hetek, hónapok hoztak, hirtelen felnőtté érlelt." Az ostromot a Sarolta leánykollégium hegybe vájt pincéjében vészelik át, az Illyés családdal együtt, élelem nélkül, földre terített szalmán éjszaka. Így sebesül meg anyjuk, sorbaállás közben. Magda lesz a család támasza, karján hordja a kis Csillát. Nehéz elképzelni siralmas állapotukat, hat hétig a pincében négyszáz munkaszolgálatossal és a környékbeliekkel összezárva. Hat hétig tart az ostrom, amikor újabb veszedelem következik, az oroszok megjelenése. Orosz katonák garázdálkodása van napirenden, a férfiak bujkálnak, Törökvész utcai házuk kirabolva, szétlőve, Németh László kéziratai, könyvei széttaposva a földön. Megpróbáltatások sora mindaddig, amíg Püskiék hívására, másfél napos utazás után Békésre érkeznek, tiszta lakásba, védelmezve, élelemmel ellátva. Gyógyul tetvektől elsebesedett bőrük, újraélednek ebben a környezetben, Németh László írni kezd, a Sámson című drámáját írja, ám az új rendszer nem a méltányosság, vagy írói munkássága elismerésének ideje. Hamarosan Féja Gézával együtt letartóztatják. Kihallgatásakor mégis csoda történik, a kihallgató elvtárs együttműködésre kéri fel, éjjel pedig egy gyűlésről jövet Veres Péter is bekopog az ablakán. Nem tud segíteni – hangsúlyozza, az írók dolgában Pesten döntenek. Erdei Ferenc is elkerüli, sőt Püskit is Németh László megtagadására ösztönzi. Így Németh László nem kaphatott segítséget a parasztpárttól, amelyhez tulajdonképpen a legközelebb állt. 45 áprilisától az "ellenséges" táborhoz számítják az uralkodó pártok. Szertefoszlik a debreceni egyetemi könyvtárosi állás reménye is – Orosházán, Békésen óraadó tanárként sem dolgozhatott –, az ott élő Karácsony Sándor és Németh László együttléte nem kívánatos. Illyés Gyula siet segítségére a valamiképpen kialakult pozíciójából, ám egyetlen megoldás, azaz családfenntartó lehetőség kínálkozik számára, a hódmezővásárhelyi tanári állás. Életének új szakasza kezdődik. Hamar belátja, hogy "ő az új rendszerben legfeljebb megtűrt lehet." Mégis itt írja meg A tanügy rendezése című legjelentősebb pedagógiai tanulmányát, és igazi pedagógussá válik. Néhány év múlva ettől is eltiltották. Honnan az erő, az erőforrás ezután, hiszen megírja nagy regényét, az Égető Esztert, és az Irgalom regényét. Hatalmas fordításirodalom áll mögötte. Alexej és Lev Tolsztoj, Kleist, Lessing, Garcia Lorca művei. Tegyük hozzá, hogy az ő művei napjainkig 24 nyelven jelennek meg. A legnehezebb időkben a Kriterion jóvoltából itt, Erdélyben olvastuk műveit. A Kriterion mindent megtett, hogy Németh László ne menjen feledésbe. Már az általános iskolában tananyag volt (részlet a Kocsik szeptemberben c. regényéből), drámáit és regényeit olvasták és elemezték a líceumban. Németh László köztünk maradt. Még mindig sok olvasni- és gondolkodnivalót ad. Németh Magda könyve pedig megerősíti ezt, fényt derít pályafutása oly gyötrelmes éveire. Rózsa Mária, Népújság (Marosvásárhely) 2010. december 16.Horváth István emlékezeteA fáradhatatlan irodalomtörténész, Nagy Pál szerkesztésében jelent meg a költő, író Horváth István életművét méltatók egy csoportjának írása, illetve Horváth István prózai, lírai műveiből válogatás. A szerkesztő rendezni akarja közös dolgainkat, immár a szocialista realizmus árnyékából kilépve. 1909-ben született az író, költő Magyarózdon szegényparaszt családban. A cselédsors kérlelhetetlenül megkínozta a családot, akár a nemzet kétharmadát. "...minél többet tudtam, annál inkább láttam a paraszti sors tarthatatlanságát, és kiáltó szó akartam lenni: a parasztság kiáltó szava". Az író fölmérte a vállalkozás minden terhét, 1940-ben elindult a Magyarországhoz visszakerült erdélyi részbe, hogy tanulhasson. Első írásait Jékely Zoltán gondozta, a Pásztortűz adta le legelébb azokat. Követte az Erdélyi Helikon, a Termés, Híd, Forrás. Nem volt példátlan a sorsa, a nyomorúsága sem, hiszen napszámoskodott, szolgált, altiszt volt — kortársa a hasonló sorsú Veres Péternek, Sértő Kálmánnak, Sinka Istvánnak... A párt, mármint a kommunista, aztán annak aktivista irodalmárai, kritikusai hamar kioktatták, hogyan kell az ő módjuk szerint a parasztságot megváltani. Horváth István is beállott a sorba, ha nem is úgy, mint sokan mások. Ha vallott a műanyagrealizmus mellett, legtöbbször fenntartásokkal tette, mindig kihangsúlyozva és hittel hangsúlyozva a nép, a nyomorúság állapotát. Székely János egész tanulmányt közölt 1961-ben Horváth Istvánról — jelen van e gyűjteményben is —, és a szigorúan is óvatos szerkesztő, költő kíméletesen megmagyarázza, hol vét, hol igénytelen Horváth, hol emelkedik ihletetten költői magasságba, hol sikkad el a gondolatiság, hol kattog az üresjárat. Olyan szerzők vallatják az életművet, mint Cseke Péter, Gaál Gábor, a kérlelhetetlen kommunista főszerkesztő, aki még Arany Jánost és a Toldiját is kikezdte, aztán Szabó T. Attila, Deák Tamás, Sütő és Mózes Attila, Czine Mihály, Görömbei András, Dávid Gyula. Sosem volt közömbös Horváth iránt a kortárs irodalom, és nem csupán azért, mert a legmélyebbről tört föl, maga is jelenséggé vált. Tanulmányában Deák Tamás a tőle megszokott szigorral mutat rá: igenis gyökértelen Horváth István, hiába mutogatják egynémely kritikusok az elhagyott gyökereket. A tudós, nyelvész Szabó T. Attila elemzi értő módon Horváth István hatalmas szociográfiáját, a Magyarózdi toronyalja című monumentális művet, melyet évtizedeken át írt, gyűjtögetve a maradékot a falu süllyedő kultúrájából. Ízeket kapunk a családi levelezésből, hátborzongást is azokkal együtt. Háborúk, aztán szocializmus. A háborút még kiheverte a maradék nép, a szocializmus szétverte a hagyományrendszert, de azt aztán módszeresen tevé. Illesse tisztelet a szekustiszt által halálra gázolt író emlékét és hagyatékát, s nem kevésbé a kilencven felé szorgalmaskodó Nagy Pált ezért a könyvért! Czegő Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. február 8.Utunk-széli szobrok – kiállításA székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tisztelettel meghív minden érdeklődőt a Benczédi Sándor munkáit bemutató Utunk-széli szobrok című kiállítás megnyitójára. A Haáz Rezső Múzeum és a Csíki Székely Múzeum közös rendezésében létrejött tárlat tisztelgés Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912. szeptember 6. – Kolozsvár, 1998. január 3.) munkássága előtt. A szobrász által megalkotott híres arcmássorozatból – amely a romániai magyar értelmiségnek állított emléket az 1970-es évek elején, és reprójukat az UTUNK folyóiratban mutatták be – a következő személyek arcmásai kerülnek kiállításra: Árkosi István grafikus, Banner Zoltán művészettörténész, Bene József festő, Benkő Samu történész, Bodor Ádám író, Bodor Pál közíró, Bözödi György író, Bretter György filozófus, Cseh Gusztáv grafikus, Farkas Árpád költő, Földes László esztéta, közíró, Fülöp Antal Andor festő, Gergely István szobrász, Gy. Szabó Béla grafikus, Incze János Dés festő, Jagamas János folklorista, K. Jakab Antal kritikus, Kányádi Sándor költő, Kós András szobrász, Kós Károly építész, író, Láng Gusztáv publicista, László Gyula régész, Lohinszki Lóránd színész, Murádin Jenő művészettörténész, közíró, Nagy Imre festő, Páll Lajos festő, költő, Páskándi Géza író, Sütő András író, Szervátiusz Jenő szobrász, Szilágyi Domokos költő, Szilágyi István író, Tamás Gáspár Miklós közíró, Vetró Artúr szobrász. A kiállítást Veres Péter nyitja meg a Haáz Rezső Múzeum Képtárában február 10-én (csütörtökön), 17 órakor. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2011. november 15.Kratochvil Károly altábornagy három kívánságaGottfried Barna és Nagy Szabolcs szerzőpáros A Székely Hadosztály története című, még nyomdafesték-illatú könyvét olvasom (Tortoma Könyvkiadó, Barót, 2011). A téma felette érdekel, a számomra elérhető információkötegekből már évtizedek óta próbálom kiszálazni az első világháború végnapjainak kaotikus, kormányzati részről a nemzeti érdekeket eláruló időszakában az Erdély, benne Székelyföld megmentéséért szervezett egyetlen magyar katonai alakulat szerepét. Érdeklődésemet az is ébren tartotta, hogy ismertem néhai professzorom, a nyujtódi Antal Árpád édesapja katonakori emlékeire és levéltári kutatásokra alapozott elhatározását a Hadosztály történetének megírásával kapcsolatosan, amiben aztán elhatalmasodó betegsége és halála akadályozta meg. (Nincs tudomásom a vonatkozó kéziratos örökség sorsáról.) A sors játékának is vélhetem, hogy az előző hetekben Hódmezővásárhelyen ismét meglátogattuk dr. Benczédiné Szabó Gabriellát, aki féltett kincsként őriz egy Kívánságos Könyvet, amelyben az 1920-ban Ó-Tordáról Magyarországra repatriált család egyik tagja, Weress Ákos 1957-ig a házukban megforduló igen népes vendégsereg három kívánságát saját kézjeggyel hitelesíttette. Ebbe a "háromkívánságos könyvbe" jegyezte be Kratochvil Károly a következőket: A Székely Hadosztály 1918/19-ben hirdette a világnak, hogy Erdély határán egy büszke, önérzetes nép lakik, amely nem hajtja fejét idegen járom alá. Ez a harcias szellem maradjon meg örök időkig. Nem fog elmerülni, akármi történne, mert szívós, kitartó. A Székely Hadosztály puszta létezése halálos döfést adott Trianonnak, de Kun Bélának (is). Ő volt az első ellenforradalmi alakulat Magyarországon, erre legyen a Székely nemzet büszke – mert harcolt Magyarország integritásáért is. Szent Kereszthegyi Kratochvil Károly alth., a Székely Hadosztály és Erdély volt katonai parancsnoka, a Mária Terézia Rend Lovagja 1943/XI.30. A Kívánságos Könyv egyébként kultúrtörténeti ritkaság. Közel négy évtized alatt 336 saját kezű bejegyzés került lapjaira – írja dr. Berényi Károly, a családi ereklye örökösének, a Gabi néni ugyancsak Gabriella nevű lányának férje. – Kratochvil Károly bejegyzése többek között ilyen beírók társaságában szerepel: Reményik Sándor, Áprily Lajos, Kosztolányi Dezső, Szerb Antal, Kodály Zoltán, Józan Miklós, Ravasz László, Szentimrei Jenő, Balázs Ferenc, Bartók Béla, Veres Péter, Kodolányi János, Kemény János, Nyirő József, Féja Géza, Bárdos Lajos, Sík Sándor, Fáy Aladár, Püski Sándor, Benedek Marcell, Czine Mihály, Nagy László. A költők rendszerint eredeti verseket is bemásoltak a Kívánságos Könyvbe. Egyébként dr. Benczédiné Szabó Gabriella lakásában méltó helyre került a magyar kultúrtörténeti ereklye, hisz itt található sok értékes antik bútor és tárgy mellett az az ó-tordai kanapé is, amelyben Jókai Mór is ült, amikor Torockón az Egy az Isten című regényéhez gyűjtött anyagot. A Weress család ugyanis Torda neves famíliái közé tartozott, amelyből Torda város több elöljárója került ki. Orbán Balázs külön fejezetet szentel történetének. A Weress-hagyaték gondozója dr. Berényi Károly hódmezővásárhelyi közéleti elkötelezettségű orvos. A hódmezővásárhelyi Kívánságos Könyv, kultúrtörténeti értékét tekintve, magyarázó szövegekkel ellátott hasonmás kiadást érdemelne. A korszak kutatói számára is ismeretlen Kívánságos Könyv a baráti közösségekre jellemzően bizalmas lenyomata annak a szellemi környezetnek, amelyhez a Brünnben született Kratochvil Károly, a "tiszteletbeli székely" tartozott. (Kapcsolatai Horthy, Teleki és Bethlen személyéig és köreikig is elértek.) A baróti Tortoma Könyvkiadó november folyamán A Székely Hadosztály című könyvvel székelyföldi könyvbemutató körútra indul. Ezt megelőzően a Székely Hadosztályról, a székelység utolsó végvári harcáról Domonkos László írt könyvet (Az elárult hadosztály). Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. január 10.Karácsonyi Zsolt: Könyvek, macskák, forradalmak – Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtörténésszel – Mikor dőlt el, hogy irodalomtörténész lesz? Gondolt-e arra, pályája kezdetén, hogy verseket, drámákat vagy prózát írjon?– Sohasem akartam író lenni, verset talán csak három alkalommal „követtem el”, valamikor érettségi előtt, akkor is kifejezetten gyakorlati célzattal, csaptam a szelet egy kislánynak, és elvárta tőlem, hogy versben fejezzem ki érzelmeimet. Novellát egyszer írtam, valamikor a hatvanas évek közepén, az is inkább anekdota volt, a Magyar Nemzet egy vasárnapi számában került az olvasók elé, kaptam néhány gratulációt – ennyi volt az egész. Az irodalom története viszont mindig érdekelt, a budapesti piarista gimnáziumban, tehát egy katolikus iskolában tanultam, kiváló magyartanáraim voltak, az elsőtől, Magyar Istvántól az irodalom szeretetét, a másodiktól, Fekete Antaltól a fogalmazás szabatosságát kaptam örökül. Így jelentkeztem azután 1953-ban a bölcsészkarra, ez az első Nagy Imre-kormány időszaka volt, tehát könnyebben bekerülhetett az egyetemre egy magamfajta „klerikális” jövevény. Azonban még így sem vettek fel, anyámnak, aki orvosként dolgozott, volt egy kedves betege, akkoriban neves operettszerző, Szenkár Dezsőnek hívták, az ő közeli barátja volt Tamás Lajos, a neves romanista, akkoriban a pesti egyetem rektora, az ő „rektori keretében” kerültem be a bölcsészkarra, amely éppen akkoriban költözött be a piaristák épületébe. Az egyetemi tanulmányaimat így ugyanazokban a padokban kezdhettem el, amelyekben a gimnáziumot befejeztem. – Nemzedékének meghatározó élménye volt 1956. Ennek következményeire, akár irodalomtörténeti hatására miként tekint vissza? – Az ötvenhatos forradalom kétségkívül legnagyobb történelmi (és személyes) élményem volt. Negyedéves bölcsészhallgató voltam, addig távol tartottam magam minden közéleti tevékenységtől, igaz, ötvenhat nyarán már eljártam a Petőfi Kör vitáira – az írószövetség munkája mellett ezek mozgatták meg a magyarországi közéletet. Azután elkövetkezett október 23-a, mondhatni „fejest ugrottam” az eseményekbe, jelen voltam azon a tömegdemonstráción, amely a forradalom akkor lelkesítő, reményekkel teli nyitánya volt, pár nap múlva, az Egyetemi Forradalmi Bizottság felszólítására, beköltöztem a bölcsészkarra, s részt vettem a bizottság, majd a kádárista hatalom berendezkedését követve a Mefesz (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) munkájában, az országos elnökség tagjaként. Nagyszerű élményt jelentett, hogy én képviseltem az írószövetség december 28-i közgyűlésén az egyetemista szervezetet, ott ismertem meg személyesen Illyés Gyulát, Tamási Áront, Déry Tibort és Veres Pétert, a szövetség akkori elnökét. Ezután rengeteg kalamitás következett, befejeztem egyetemi tanulmányaimat, elhelyezkedtem az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében mint gyakornok, majd letartóztattak, s két hónapos vizsgálati fogság után internáltak a tököli internálótáborba, onnan az 1960-as amnesztia után szabadultam (ez az amnesztia szüntette meg az internálás intézményét). A magyar forradalom öröksége azóta is életem meghatározó élménye maradt; amikor már lehetett, több könyvemben is számot vetettem a forradalom tapasztalataival és szellemi (irodalmi) örökségével. Még a rendszerváltozás korai szakaszán, 1989 őszén jelent meg Irodalmunk szabadságharca – 1956 című könyvem, ezt azóta vagy nyolc olyan tanulmánykötet és szöveggyűjtemény követte, amely 1956-nak állít emléket. – Anekdoták terjednek arról, hogy reggel Budapesten, délután Pozsonyban, este pedig már Kolozsváron tart előadást, egyazon napon. Miként alakult ki az anekdoták által is jelzett feszes életritmus? – Valóban elég sokat utaztam az elmúlt két évtizedben, korábban erre nem igen volt hivatalos megbízatásom, bár akkor is gyakran jártam külföldön, így többször Erdélyben is. Ezeket a korábbi utazásokat részben munkahelyem, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete tette lehetővé, midőn ösztöndíjjal küldött külföldre, hogy ottani könyvtárakban végezzek kutatásokat, illetve vegyek részt szakmai konferenciákon. A kilencvenes években aztán számos olyan posztra kerültem, amely gyakori utazással járt együtt. 1991-ben Lőrincze Lajos utódjaként megválasztottak az Anyanyelvi Konferencia elnökének, 1995 és 2001 között a Magyar Írószövetség elnöki tisztségét töltöttem be, közben szerepet kaptam az Illyés Közalapítvány kuratóriumában, amelynek később, közel öt éven keresztül az elnöke voltam. Mindez igen sok utazással, határokon túli szolgálatvállalással járt együtt. Volt olyan esztendő, amikor az év háromszázhatvanöt napjából száznegyvenet töltöttem a szomszédos országok magyar intézményeinél, illetve közösségeinél, legtöbbször, természetesen, Erdélyben. Valóban előfordult az, hogy Pozsonyból kellett Kolozsvárra utaznom, majd onnan tovább Szatmárnémetibe és Ungvárra, és csak egy-két hét múlva térhettem haza. Elmondhatom, hogy jó lelkiismerettel és jó kedvvel vállaltam ezeket az utazásokat, úgy éreztem, hogy a kisebbségi magyar közösségek szolgálatában vállalhatok szerepet. Ma is jó érzéssel gondolok vissza azokra az iskolákra, kulturális intézményekre, tudományos, irodalmi, egyházi konferenciákra és találkozókra, amelyek megalapozásában az alapítvány elnökeként működhettem közre. Elmondhatom, hogy mindig nagyon szívélyes és baráti fogadtatásban volt részem, bár azzal is találkoztam, hogy pénzszerző lehetőségeim megszűnte után alig akartak megismerni azok, akik korábban nagy összegű támogatásokat kaptak. – Erdély, az erdélyi irodalom jeles ismerője, népszerűsítője. Mi volt az a pillanat, amikor eldőlt, egyszer majd Erdély-szakértő lesz? – Korábban is érdekelt az erdélyi irodalom, mi a piarista gimnáziumban olyan írókról, például Áprily Lajosról, Dsida Jenőről, Nyirő Józsefről is hallottunk, akiknek neve az állami oktatásban egyáltalán nem kapott szerepet. Az erdélyi irodalom iránti érdeklődésemet azonban 1956 őszének eseményei szabták meg: akkor kellett a budapesti bölcsészkaron szakdolgozati témát választanunk, és az akkori nemzeti felbuzdulástól biztatva úgy gondoltam, hogy erdélyi íróról fogom írni dolgozatomat. Anyám mint fiatal orvos ismerte Kuncz Aladárt, aki akkor egy budapesti klinikán feküdt, nem sokkal ezután el is távozott az élők közül. Tőle kapta az akkoriban megjelent Fekete kolostor egyik első példányát, ezt a könyvet én még diákkoromban olvastam, nagy hatással volt rám. Így aztán úgy gondoltam, hogy Kuncz Aladárról fogom írni egyetemi záródolgozatomat. A dolgozat elkészült, megkaptam a diplomámat, nem sokkal ezután, miként az előbb már elmondtam, letartóztattak, és csak 1960 őszén folytathattam irodalomtörténet-írói munkámat. Az első könyv, amit elkészítettem, így természetes módon Kuncz Aladár munkásságát dolgozta fel, 1968 nyarán jelent meg, vagy kétéves várakozás után. 1969 januárjában kaptam egy akadémiai ösztöndíjat, akkor jártam életemben először Erdélyben. Könyvem, amelyet akkor már több ismert erdélyi írónak, például Kós Károlynak, Molter Károlynak, Balogh Edgárnak, Beke Györgynek és másoknak, valamint néhány kolozsvári barátomnak, így Kántor Lajosnak és Láng Gusztávnak elküldtem, nyitotta meg előttem az ajtókat és a szíveket. Mondhatnám, ez volt az én igazi „erdélyi útlevelem”. Mindenütt testvéri érzésekkel fogadtak, ez döntötte el azt, hogy munkásságom egy igen nagy részét az erdélyi irodalom kutatásának szentelem. Azóta közel ötven könyvem (köztük önálló művek és részben szövegválogatások egyaránt) jelent meg az erdélyi irodalomról, részben magyarországi, részben erdélyi kiadóknál. – Az elmúlt években mély merítésű, öszszefoglaló műveket jelentetett meg, mint például az erdélyi magyar irodalom történetét vizsgáló többkötetes munkája. Terv szerint jött el az ilyen munkák ideje, vagy most érkezett el a megfelelő pillanat? – Valóban, készítem az erdélyi magyar irodalom összefoglaló történetét, a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadónál eddig három terjedelmes kötet jelent meg, most készülök befejezni a negyedik kötetet, amely az 1989 utáni fejleményekről próbál számot adni. Ez a kötet remélhetőleg az idei év nyarára az olvasó elé kerül. Már régen terveztem azt, hogy írok egy irodalomtörténeti összefoglalást, s vagy két évtizede egy kisebb összefoglaló munkám az olvasó elé is került, azonban mégis most jött el az ideje egy nagyobb szabású összefoglalásnak. Ennek alighanem két magyarázata van, egyrészt az, hogy az erdélyi magyar irodalom felszabadult az alól a nyomás alól, amellyel a kommunista irodalompolitika ránehezedett, ez a teher nemcsak egy szektás politika, hanem a nagyromán nacionalizmus részéről is megjelent. Másrészt az elmúlt két évtized olyan új fejleményeket hozott az erdélyi magyar irodalom történetében, amelyek mindenképpen átértelmezik a korábbi évtizedek eredményeit, illetve azt a képet, amelyet ezekről az eredményekről alkotnunk kell. Talán ez jelenti munkám magyarázatát. – Intézményekben való jelenléte hosszú történet, miként látja az irodalmi intézmények jelenlegi helyzetét, állapotát, vagy magának a kortárs irodalomnak az itt és mostját? – Nem látom kedvezőnek az irodalmi intézmények jelenkori állapotát: korábban az irodalom a közéletnek szinte egyetlen színterét jelentette, a kommunista korszakban ez volt a szabad véleménynyilvánítás, igaz, korlátozott, de mégiscsak lehetőségeket kínáló fóruma. Ez a helyzet az utóbbi két évtizedben radikálisan megváltozott. A politikai élet rendkívül magabiztosan, a kulturális értékekre és folyamatokra alig figyelve kívánja irányítani az ország életét. Ennek következtében az irodalom és általában a kultúra erősen háttérbe szorult. A magyar irodalom ma is kiváló műveket és életműveket mutat fel, Magyarországon és Erdélyben egyaránt, ezekre azonban a politikai közélet csak nagyon kevéssé figyel. Nem egyszer az a benyomásom támad, hogy a hatalom birtokosai nem is olvasnak szépirodalmi könyveket. Mindezek következtében megint szükség van arra, hogy az irodalom és az írótársadalom megvívja a maga „szabadságharcát”, minthogy nemcsak saját érdekeit, hanem az ország érdekeit is képviseli, és hiteles, normális politikai közélet nem képzelhető el az irodalom ellenőrzése és esetlegesen kritikája nélkül. – Legendás hatalmas könyvtára – családi előtörténete is van vagy saját gyűjtés a teljes anyag? – Természetesen én is sok mindent örököltem a családi könyvtárból, a jelenlegi könyvtáram legnagyobb részét azonban magam gyűjtöttem össze, most már több mint fél évszázadon keresztül. Az első könyv, amelyet magam választottam és vettem, Vörösmarty Mihály összegyűjtött műveinek Gyulai Pál-féle nyolckötetes kiadása volt. Ezt még hatodikos gimnazista koromban vettem meg egy antikváriumban, a piarista gimnázium mellett. Arra is emlékszem, hogy negyven forintba került, ma ennek körülbelül a kétszázszorosát éri. Ezután módszeresen vásároltam, főleg antikváriumokban, könyveket. Éppen az elmúlt hetekben rendeztem újra a könyvtáramat, amely mára nagyjából harmincezer kötetből áll. Nagy gondban vagyok amiatt, hogy mi lesz ennek a könyvtárnak a sorsa, hiszen már nyolcvanadik életévemhez közeledem. Valamikor elképzeltem, hogy ezt a könyvtárat, amely elsősorban szépirodalmi, irodalomtörténeti, történeti és néprajzi művekben gazdag, az egyszer majd létrehozandó kolozsvári magyar egyetemre hagyom. Ennek az egyetemnek az ügye azonban, ahogy látom, nem fog megoldódni az én életemben. Mindenképpen azt szeretném, hogy a könyveim Erdélybe kerüljenek, és egy ottani magyar intézmény könyvtárát gazdagítsák vagy alapozzák meg. – A macskák gyakorta felbukkannak a magyar irodalomban is, az ön életének azonban különösen fontos részét képezik. – A macskák évtizedek óta hozzátartoznak az életünkhöz, első macskánkat több mint negyven éve találtuk és fogadtuk be. Azóta igen sok macska fordult meg nálunk és élt velünk, jelenleg öt macskánk van. Mindegyiknek saját egyénisége, mondhatnám: személyisége van, mindegyik nagyon kedves, mindegyik békét tud lopni abba a zajló életbe, ami egyébként körülvesz bennünket. A macskáinkról szólván Ottlik Gézát szeretném idézni, aki a következőket írta: „Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával – a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve.” Mindezzel magam is messzemenően egyetértek. Mindeddig négy olyan szöveggyűjteményt rendeztem sajtó alá, amely a magyar, illetve a világirodalomnak azokkal a műveivel foglalkozik, amelyek a macskákról szólnak. Jó kedvvel állítottam össze ezeket a gyűjteményeket, elég nagy sikerük is volt, egyszer egy irodalmi összejövetelen egy macskakedvelő írónő a következőket mondta: Önt tartom hazánk legnagyobb élő macskaírójának. Nagyon hízelgő volt ez a vélemény. – Az ősszel még úgy tudtuk, hogy száz kötete van, de most már talán fél tucattal többet számlál az életmű. Honnan ered ez a munkabírás, milyen új művek kerülnek ki a keze alól a közeljövőben? – Valóban, mára több mint száz önálló könyvem gyűlt össze a polcokon, az utolsó éppen a napokban jelent meg: Egy eszme indul címmel egy tanulmánysorozat Reményik Sándor költészetéről. Ez volt a száznegyedik önálló kötetem, emellett nyolcvankét általam gyűjtött és szerkesztett antológia, dokumentumkötet is napvilágot látott, közöttük olyanok, mint az 1920-as trianoni békeszerződés Erdélyre vonatkozó anyaga vagy most legutóbb, Marosvásárhelyen, az 1968–1969-es úgynevezett „kettős kötődés” vita dokumentumai, ez a vita a határon túli magyar irodalmak helyzetét próbálta felmérni. Még négy önálló folyóiratszámot is szerkesztettem, ezek között a Caiete Europene című bukaresti román folyóirat számára egy összeállítást arról a képről, amelyet a huszadik századi magyar irodalom a Nyugat szerzőiről adott. Mindez együtt százkilencven könyvet jelent, s hamarosan megjelenik még néhány, ezek már a kiadóknál vannak. Szeretek dolgozni, és azt hiszem, hogy az évtizedek múlása és a közéletben szerzett tapasztalatok következtében érzett elégikus hangulatot is a folyamatos munka teheti elviselhetővé. Pomogáts Béla 1934-ben született Budapesten. 1953-ban érettségizett a budapesti Piarista Gimnáziumban. 1953–1958 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója. Részt vett az 1956-os forradalomban. 1959–1960 között internálótáborban volt. 1965 óta a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, valamint a 20. századi osztály vezetője, 1992 óta igazgatóhelyettese, 1996 óta tudományos tanácsadója. 1994–1997 között a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlési képviselője, az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának, az Irodalomtudományok Bizottságának, a Magyar–Román Történész Vegyesbizottságnak, a Doktori Tanács irodalomtudományi szakbizottságának tagja. 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke. 1993–2004 között az Írószövetség elnökségi tagja, 1995–2001 között elnöke volt. 1991-ben József Attila-díjat és 1956-os Emlékérmet, 1996-ban Kisebbségekért Díjat és Nagy Imre-emlékplakettet kapott. 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2003-ban Széchenyi-díjjal jutalmazták munkásságát. Helikon (Kolozsvár) 2012. május 29.Csak verskedvelőknekA Veres Péter irányította székelyudvarhelyi Litera-Veres Könyvkiadó gondozásában 2010-ben látott napvilágot először A VERS (főszerkesztő: P. Buzogány Árpád, munkatárs: Bölöni Domokos). Az immár 6. lapszámához érkezett kiadvány Beköszöntőjének tanúsága szerint „A folyóirat semmilyen politikai, társadalmi, kulturális, karitatív, egyházi szervezetet nem képvisel. Tartalma kimondottan csak versekből, versfordításokból, versekkel kapcsolatos rövid prózai írásokból és kritikákból áll. A VERS, a jó ízlés keretein belül, igyekszik teret biztosítani az arra érdemes lírai értékkel bíró alkotásoknak.” A 6. lapszámban többek között Albert-Lőrincz Márton, Ambrus Lajos, Ana Blandiana, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Burján Emil, Dsida Jenő, Elekes Ferenc, Kiss-Székely Zoltán, Laczkó Vass Róbert, Nichita Stănescu, P. Buzogány Árpád, Pethő László, Ráduly János, Székely-Benczédi Endre, Szente B. Levente, Vasile Tarţa versei, valamint P. Buzogány Árpád Bartalis Jánosról írott tanulmánya olvasható. A folyóirat Kolozsváron a Phoenix Könyvesboltban kapható. A szerkesztőség e-mail címe: [email protected] (-n-) Szabadság (Kolozsvár) 2012. június 7.Könyvhét Kolozsvár szívébenMagyar ajkú könyvkedvelők második alkalommal látogathatnak el a Kolozsvári Ünnepi Könyvhétre. A holnaptól vasárnapig tartó rendezvénysorozat kiadók, szerzők, kötetek tucatjait sorakoztatja fel az érdeklődők előtt, erdélyi és magyarországi területről egyaránt. A Romániai Magyar Könyves Céh és az RMDSZ Főtitkársága által szervezett rendezvény sokszínű és sűrű kínálattal rukkolt elő ebben az évben: a Mátyás király szülőháza előtti téren felállított színpadon, csütörtökön délután kerül sor a megnyitóra, előtte és utána a Bogáncs néptánccsoport lép fel a Harmadik zenekar kíséretében, hét órától pedig Balázs Fecó és a Korál koncertjén vehetnek részt az érdeklődők. A következő napokban a kolozsvári magyar iskolák kórusai, néptánccsoportjai szintén szerepet kapnak: a Médiabefutó döntősei lépnek fel, a Role és a Bóbita zenekar, a Fűszál együttes, a Kalapos Band. Énekelt versek, szavalatok, felolvasások hangzanak el, Berecz András mesemondó előadását lehet megtekinteni, emellett a Házsongárdi temető látogatását, irodalmi és várostörténeti sétát szerveznek Asztalos Lajos helytörténész vezetésével. Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetét mutatja be Kántor Lajos és Könczey Elemér, Markó Béla Boldog Sziszüphosz című haiku-kötetével lesz jelen. Cseke Péter Védjegyek című könyvét, Gudor Kund Botond Rediviva chartophylax Igeniensis, Az erdély-hegyaljai Magyarigen református közösségének története című munkáját, a Székelyföld szerkesztői a Székely Könyvtár öt kötetét ismertetik. A rendezvény alkalmával az RMDSZ Főtitkársága újra könyvadományozási akciót szervez a szórványban működő magyar nyelvű iskolák támogatása céljából. Bárki adományozhat könyvet (újat vagy használtat), továbbá különböző eseményekre egy könyv lesz a szimbolikus belépő. A könyvadományokat június 7. és 10. között a Mátyás szülőháza előtti téren felállított Infó Pontnál várják. H. Szabó Gyula, a Romániai Magyar Könyves Céh alelnöke hangsúlyozta: mindazokat várják a könyvünnepre, akiknek fontos az erdélyi magyar írott kultúra jelene és jövője, és akiknek elégtételt jelent, hogy Kolozsvár szívét négy napra kisajátítja a magyar könyv. A kolozsvári könyvünnep őse Hetvenegy évvel ezelőtt Benedek Marcell, Benedek Elek legidősebb fia, aki egy ideig a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének főtitkára is volt, jött el Erdélybe, hogy előkészítse a kolozsvári, a marosvásárhelyi, a nagyváradi és a szatmári rendezvényt. 1941. június 9., 10. és 11-e valóságos közönségsiker volt, az érdeklődés minden várakozást felülmúlt. A Kolozsvár főterén felállított kilenc sátor előtt olyan írók ajánlották könyveiket, mint Móricz Zsigmond, Veres Péter, Sinka István, Ignácz Rózsa, Reményik Sándor. Az Ünnepi Könyvhét tiszteletére megjelent könyvek sorában nagy sikere volt a Versekben tündöklő Erdély című versantológiának, amelyet Szentimrei Jenő állított össze, és amelyet olcsó, fűzött és népi szőttesbe kötött amatőr változatban is több száz példányban eladtak. Az eseményekről bőven beszámolt a korabeli sajtó, ennek archívumát bárki végigböngészheti az unnepikonyvhet.ro honlapon. Kustán Magyari Attila. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. október 29.Hetven év az irodalom és közélet szolgálatábanTisztelettel köszöntjük a 90 éves Katona Szabó Istvánt Katona Szabó István november tizedikén lesz kilencvenéves. Élete és egész tevékenysége szorosan összefonódik az erdélyi magyarság jelenkori történelmével. Az írót, kritikust, szerkesztőt 2012. november 11-én a Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóházában köszöntik fel a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány szervezésében. A találkozón bemutatják Katona Szabó István: A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948-1968 című, a Kráter Kiadónál nemrég megjelent önéletírását. Kézdivásárhelyen született, 1922. november 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, a kantai katolikus gimnáziumban. 1937-ben megszakítva tanulmányait, kereskedőinas Óradnán, majd szövőgyári munkás Nagyszebenben. 1939-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, tehát megismerte és megtapasztalta a kisebbségi sorban működő mindkét felekezeti iskolarendszer helyzetét. 1943-ban részt vett a balatonszárszói konferencián, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott és az abból átalakított Bolyai Tudományegyetemen végzett 1947-ben, ahol közgazdaság tanári diplomát szerzett. Mint egyetemi hallgató az erdélyi népi kollégiumok szervezője, a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója (1945-47). A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) száztagú intézőbizottságának tagjaként, csatlakozva Nagy Géza tiltakozásához, az ifjúság képviseletében, 1945 novemberében Marosvásárhelyen az Erdély határainak módosítását ellenző, a kisebbségi jogokat feladó kiáltvány ellen szólalt fel és szavazott, és a kiáltvány elfogadása ellen tiltakozásként kilépett az MNSZ intézőbizottságából. Újságírói pályáját a kolozsvári Világosságnál kezdte, amelynek munkatársai között volt Jékely Zoltán, Derzsi Sándor, Nagy Elek (Méhes György), majd Sütő András. Egy évig tanár a bánffyhunyadi magyar gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe szerkesztője, ahol munkatársai Asztalos István, Horváth István, Kós Balázs és Sülő András. 1958-tól a marosvásárhelyi Művészet, majd Új Élet főszerkesztő-helyettese 1967-ig, amikor a jogtalanul letartóztatott Bözödi György melletti kiállása miatt alacsonyabb beosztásba kerül, majd nyugdíjazásáig (1982) a művészeti rovat vezetője volt. Írásaiban, cikkeiben az akkori idők cenzúrája és ideológiai kizárólagossága ellenére, igyekezett feszegetni az ellentmondásokat és felszínen tartani az erdélyi magyarságnak az egész magyar nemzet egységéhez való tartozás gondolatát. 1955-1986 között a Romániai Írók Szövetsége, 1986 óta a Magyar Írószövetség tagja. 1986 óta Magyarországon, Gödöllőn lakik. Számos cikket, tanulmányt közölt a Hitel, Napjaink, Magyarok, A Céh, Erdélyi Magyarság és más lapokban. 1990-ben jelent meg A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia, 1944-1948), 1991-ben A megtévesztettek – Életem Erdélyben, 1993-ban Lélekharangok című önéletírás, ezekben az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetét tárta fel saját élményei alapján. A gyermekkorától készülő A nagy hazugságok kora (1948-1956) című önéletírásában a „szocializmust építő népi demokratikus” rendszer romániai és magyarországi hazugságait leplezi le átélt tapasztalatai alapján. Emlékezései Családi helyzetemről meg kell említenem, hogy feleségem Bódis Erzsébet iparművész, aki a székely szőnyeg továbbfejlesztésével teremtette meg saját stílusát és teremetett olyan anyagot, melyet az Ernst Múzeumban állított ki. Leányom Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy-díjas textilművész. Tehát egész életem szorosan kötődött a képzőművészeti élethez. A legjelesebb erdélyi művészekkel voltam állandó kapcsolatban Kós Károlytól Nagy Imréig, Gy. Szabó Bélától Mohi Sándorig. Mint a művészeti rovat vezetője több évtizeden át írtam-támogattam a művészeket, lexikont szerkesztettem az Új Élet keretében, bemutatva erdélyi és magyarországi művészeket is. Szavalóesteket szerveztem, melyen olyan jeles művészek léptek fel sorozatban, mint Illyés Kinga, Nemes Levente, Visky Árpád, Ferenczy István – marosvásárhelyi és kolozsvári művészek. Fő szempontom az volt Sütővel teljes egyetértésben, hogy a magyar irodalom és művészet teljes egységben fejlődhet, a múlt legértékesebb hagyományainak folytatása révén. Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen éltem 1937-ig, elemi és négy gimnázium elvégzése után inas voltam Kolozsváron, Óradnán, gyári munkás Nagyszebenben, 1939-től 1943-ig Marosvásárhelyt a református kollégiumban végeztem. 1941-ben Móricz Zsigmond személyes biztatására anyagot gyűjtöttem Tolnai Lajosról, melyet a Kelet Népe közölt. Írásaim az Ifjú Erdélyben, Magyar Út, Magyar Erő, Március című lapokban jelentek meg. Részt vettem 1943-ban a Szárszói Találkozón. Személyesen ismertem Móricz Zsigmondot, Jócsik Lajost, Németh Lászlót, Veres Pétert, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Kovács Imrét, Tamási Áront és az erdélyi írókkal dolgoztam együtt (Balogh Edgár, Jékely Zoltán, Asztalos István, Horváth István). A Világosság, Falvak Népe, Utunk, Művészet, Új Élet belső munkatársa voltam (Marosvásárhelyt, Sütő Andrással együtt több mint 30 évig, nyugdíjazásomig). Szervezője voltam Püski könyvbarát mozgalmának, finn kiállítást rendeztem Kolozsvárt 1943-ban. Megszerveztem és vezettem a Móricz Zsigmond Kollégiumot és kiadóját 1945-ben. Tiltakoztam 1945 novemberben a Marosvásárhelyi Kiáltvány ellen, mely Erdély határait véglegesnek fogadta el a béketárgyalás előtt. Áttelepülésem után (1986) megszerveztem Gödöllőn a Remsey Alapítványt, Nagy Sándor Művészeti Díjat szerveztem, kiállítást, tudományos konferenciát rendeztem az 1000 éves a magyar iskola keretében az erdélyi magyar felsőoktatás történetéről, megszerveztem a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét és Alapítványt, több gyűlést szerveztem a Kolozsvári Magyar Egyetem visszaállításáért. Megszerveztem a Magyar Érdekvédelmi Szövetséget, az Erdélyben és más határon túli területeken elkobzott magyar intézmények és magánszemélyek vagyonának visszaadásáért, és több tiltakozó gyűlést szerveztem ennek érdekében, Tőkés László és Tempfli József püspökökkel együtt, főképp az egyházi iskolák és vagyonok visszaadása ügyében. Megalapítottam és kiadtam a Magyar Égtájak című képes folyóiratot, melyet 2000-ig működtettem, majd olvasóim számára e-mailen folytattam, tájékoztatva őket a Kárpát-medencei magyarság helyzetéről. Székely Újság (Székelyudvarhely) 2012. november 15.Történelmi konferencia a tudomány napjánBartha Miklós és kora címmel csütörtökön tudományos konferenciát tartottak a székelyudvarhelyi városháza Szent István termében. A magyar tudomány napja alkalmából szervezett eseményen a meghívottak előadásait élő adásban is követhették az érdeklődők. A konferenciát Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere nyitotta meg, majd az 1848. november 14-én Rugonfalván született Bartha Miklósról, munkásságáról és kalandos életéről hallgathatott előadásokat a nagyérdemű. Elsőként Ferenczi Szilárd történész beszélt Bartha Miklós kolozsvári tartózkodásáról, ahol megalapította az Ellenzék napilapot, majd az ebben közölt cikkei miatt nagyon sok – szóbeli és fizikai – támadás érte. Szintén Bartha kezdeményezésére Kolozsváron megalakult az EMKE (Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület) és az Erdélyi Irodalmi Társaság is. A székely puccs és Bartha Miklós című előadásban Veres Péter muzeológus aprólékosan bemutatta a székely légió megszervezésében betöltött szerepét és annak sikertelenségét az 1877–78-as orosz–török háború idején. Botlik József történész, egyetemi docens Egán Edéről tartott előadást, akinek szarvasmarha-tenyésztési munkásságáról Bartha írt könyvet, Kazárföldön címmel. Ezt követően Hermann Gusztáv Mihály egyetemi adjunktus Orbán Ottó szerepéről beszélt a székely puccs „akcióban”, majd Balaton Petra egyetemi adjunktus tartott értekezletet Állami akciók a lemaradó régiók fejlesztésére címmel. Székelyföld közlekedésügyének 19–20. századi fejlődéséről Gidó Csaba történelemtanár beszélt, majd a konferenciát Novák Károly helytörténész előadása zárta, aki Székelyudvarhely dualizmusbeli fejlődését mutatta be. A rendezvényt állófogadással zárták a részvevők. Simon Eszter Székelyhon.ro 2013. március 16.Húszéves a Pallas-Akadémia könyvkiadóBeszélgetés Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával Köszöntjük a húszéves Pallas Akadémia könyvkiadót. Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával, az alapítókkal és vezetőkkel a kiadó művészeti kiadványairól beszélgetünk. – Erdélyország az elvándorlás, a gazdasági nehézségek ellenére még mindig hatalmas alkotó potenciál. Ráadásul folyamatosan megújul. A világon mindenhol, minden évezredben, minden században éltek olyan emberek, akik minden körülmények között művészettel foglalkoztak, hát itt is élnek, méghozzá szép számmal. A Kriterion Könyvkiadó kiadványai színvonalat jelentenek, az országban 1945 óta először Veres Péter Erdélyi Művészetével jelenik meg magyar nyelvű művészeti lap. Mik voltak az előzmények, mik voltak a pótolandó hiányok, mire vállalkozott a Pallas-Akadémia Könyvkiadó, amikor a Műterem-sorozatot kitalálta, elindította? Kozma Mária: – 1990 elején Erdély egyik jelentős egyházi személyiségének panaszoltuk: Jaj, mi lesz velünk, Erdélyből kitelepedett, elment a magyar értelmiség színe-java. Mosolyogva (hittel) válaszolt: a színe lehet, hogy elment, de a java maradt. Persze, lehet ezzel vitázni, most is, de valahogy jobb érzés, derűlátóbb, ha ezt hisszük. Kiadói szerkesztőként – és nem utolsósorban gyakorló háziasszonyként – egy régi, népi mondást is idézhetnék: szegény asszony vízzel főz. Sokat gondolkoztam e mondáson, mert nem vitattam a népi bölcsességet. Sejtésem szerint igen mély értelem – lehetséges értelmezés – húzódik meg mögötte: víz van – hát hogyne lenne! – s akkor a szegénység mögött is gazdagság rejtőzhet, csak észre kell venni. Elsőnek a vizet tesszük fel főni, s belevalót, ezt-azt, módunk szerint gyűjtögetünk, észrevesszük és megbecsüljük, amink van, a természet még ma is készséggel adakozik. De nem folytatom, mert nem akarom ellaposítani a gondolatot, hiszen éppen az a csodálatos az ilyen ősi szólásmondásokban, hogy önmagukban többet fejeznek ki, mint a róluk szóló magyarázatok tízei. És remélem, e hasonlattal nem sértettem meg sem a háziasszonyokat, sem szerzőinket, sőt támogatóinkat sem, mindazokat, akik „a vizet” s a belevalót hozzák, adják. Hiszem tehát, hogy az ember bámulatos túlélő képessége, erkölcsi felelősségérzete, elhivatottsága (ez nem mindig esik egybe a tehetséggel, mert sokkal több annál) olyan többletet hoz létre, amely megküzd a nehézségekkel. És hogy „férfiasabb” bölcsességekkel támogassam ezt az elvet: egy vesztett csata még nem vesztett háború. Ezek a túlélési csaták azért is nehezek, mert nem ellenségekkel vívunk – igaz nem is mindig a barátainkkal, bár az is megesik –, és ma konkurenciának, pályázati lehetőségeknek nevezik. Mindez természetesen nem vonatkozik az alkotómunkára. A karrierépítési tevékenység „technikáit”, a „hajlik, amerre a szél fúj”-féle festést, szobrászkodást, írást nem sorolom ide. Az egyéni alkotási „láz” legigazibb megfogalmazását Csíkszentmihályi Mihálynál találtam meg (a Flow-ra gondolok): „A festőművészt figyelve munkája során nagy hatást tett rám, mennyire elmerül abban, ami a vászonon formát ölt. Szinte a transz állapotába kerül, miközben azzal küzd, hogy látomását valóra váltsa...” És – teszem hozzá – közben biztosan nem érdekli az elvándorlás, a gazdasági nehézségek és hasonlók. Sőt: az alkotás folyamatának átélésében nem a „siker”-nek, hanem csakis a sikerüljön!-nek van jelentősége. A „sikerült, amit megálmodtam” lesz aztán előzménye a sikernek. Tőzsér József: – Ha a kiadónk szempontjából a művészeket bemutató könyveink kapcsán sikerről és előzményről beszélünk, akkor kezdetben a ’80-as évekbeli Kriterion Könyvkiadó kortárs művészeket bemutató kismonográfia-sorozata volt a példakép. Megszületett tehát a Műterem-sorozat, amelyben 37 kötet jelent meg. Önmagában egy-egy kötet nem túl vastag, inkább csak katalógusként, mondhatni, jelzésszerűen beszél az adott képzőművészi életpályáról, de sorozatként annál fontosabb, mert egységében képet ad a kortárs erdélyi képzőművészet jellegzetes törekvéseiről, ezek anyagba formálásáról, irányairól, stílusváltásairól, alakjairól. Ide persze, nem illettek a klasszikusaink, mint Nagy Imre, Márton Ferenc, Nagy István, Köllő Miklós, Kós Károly, akiknek lezárult életművéről már nem tízoldalas műelemzést, hanem monográfiát illik írni. E két sorozat mellett aztán elindult a harmadik is, az Élet-Jelek című (eddig 5 kötete jelent meg), amelyben olyan képzőművészek szerepelnek, akiknek életműve még nem zárult le, de jól meghatározhatóan kiteljesedett. Gyorsan hozzáteszem, hogy ez nem jelent valamilyen minőségi megkülönböztetést a két sorozat között. A Műterem-sorozatban szereplők mindegyike lehetne az Élet-Jelek főhőse is. – Amit „magyar művészetnek’” nevezünk, soha nem volt egységes, külön tárgyalandó, sokszor magukban is nehezen megközelíthető szigetekből épül fel. Hogyan, milyen – helyi és összmagyar – szempontok szerint alakulnak a kiadói tervek? K.M.: – Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a művelődési intézmények (könyvkiadó, kiállítási galériák, műtárgy- és könyvkereskedelem, könyvtár, színház stb.) legfőbb feladata nem az alkotás, hanem a közvetítés. Másrészt igaz, hogy a modern, igényes közvetítés egyáltalán nem zárja ki, sőt egyenesen feltétellé, kívánatossá teszi a közvetítést segítő alkotómunkát: a könyv nyomdai kivitelezése, reklámozása, egy kiállítás környezete stb. De, ismétlem, elsőrendű feladata a közvetítés alkotó és befogadó között. Ez a munka hasonló elhivatottságot követel, mint maga az alkotás, de bizonyosfajta szerénységet, sőt névtelenséget is jelent. Statisztikai felmérések igazolják, hogy az emberek többsége – kivéve persze a kevés vájt fülűt – ritkán jegyzi meg a kiadó nevét, még kedvenc könyvének kapcsán sem. Talán sok más – legfőképp anyagi – vonzat mellett ezért is szoktak áldozatos munkát emlegetni a könyvkiadással kapcsolatban. – Mindemellett nagyon nagy célt tűzött maga elé a kiadó: szellemi térképet adni Európának erről a részéről, amelyet több tudomány szakirodalma „etnográfiai csoda”-ként emleget? K. M.: – Cél és áldozatos munka szorosan összefonódik, fölerősíti egymást. Ilyenkor jó a könyv, sikeres a könyvbemutató, a kiállítás... illetve hát ott van útvonala a szerzőnek azon a bizonyos szellemi térképen. Van azonban úgy, hogy hiába a cél és hiába az áldozat, el kell fogadni a „csatavesztést”: ismert a szerző, jó a könyv, de valamiért nem sikerül elindítani az úton. T.J.: – Gyergyóalfalviként persze a szülőfalum jut eszembe: valóban „etnográfiai csoda” a gyergyóalfalvi képzőművészek kirajzása. 17 profi képzőművészről tudunk (a jó amatőrökkel ez a szám 20-23-ra emelkedik) és erre a számra, földrajzi határra tulajdonképpen nincs is ésszerű magyarázat. – A monográfia-írásnak megvannak a maga több évszázados szabályai, a filozófiák, az elemzésmodellek a sajátosság feltárásáról beszélnek – ha egymás mellé tesszük a sorozat köteteit, határozott arcél áll össze. Történt már valamilyen önértékelés? T.J.: – A sorozatok, elemző, összefoglaló jellegű munkák mindig kiemelt helyet foglalnak el egy kiadó arcélének megrajzolásában. Hogy példát mondjak! Fontos sorozatunk a maga több mint félszáz könyvcímével – ezek közül sok két- vagy háromkötetes – az erdélyi tudományosság (történelem, művelődés-, irodalom-, neveléstörténet, nyelvészet, filozófia, esszé) múltjának és jelenének egy-egy szeletét tárja elénk. A sorozat címe is beszélő: Bibliotheca Transsylvanica. És egy érdekesség az Erdély hegyei-sorozatunkról, amire kiadás, szerkesztés közben döbbentünk rá, de az olvasók is felfigyeltek arra, hogy a turisztikai terep leírása telis-tele van ősi hegy-, völgy-, patak-, erdő-, dűlő- és határnevekkel, ami kiindulópontja lehet nyelvészeti tanulmányoknak, alapul szolgálhat további gyűjtéseknek. K.M.: – A monográfia-szerzők tolla és képzelete írás közben nem kószálhat szabadon. Fegyelemre szoktatja, határok közé szorítja mind a „tárgya”, mind pedig a felhasznált adatok, tények elemzése. Nem írhat lexikoncímszót, szakmai beszámolót, de életregényt sem. Olykor még az is megesik, hogy nem is írhat meg mindent, amire kutatásai közben rábukkant. És mégis: mindezeknek mind benne kell lennie a műben, mert csak így lesz hiteles, olvasmányos és „életszagú”. Nagyon nehéz műfaj. Híres-neves, kiváló művész-személyiségekről írni már önmagában embert próbáló feladat, csak erős empátiával, mélyreható tudással és szakmai alázattal lehet nekifogni. – Könyvkiadáshoz nincs pénz, ugyanakkor mindenre lehet szerezni, óriási összegek folynak el badarságokra, tévéhíradók közlik, hogy hatalmas összegek tűnnek el. Ez a három az első premissza, amelyből kiindulhatunk – és mindegyik első. Hogy aztán rögtön semlegesítik egymást, külön történet. Ilyen körülmények között, amikor szerkesztőségek, kiadók szűnnek meg, hogyan lehet fenntartani a reprodukciók miatt különösen költséges sorozatot? T.J. – Nagyon nehezen. A kiadói munka jó részét a pénzszerzés teszi ki: pályázunk, pályázunk és pályázunk, apránként próbáljuk előteremteni egy-egy kötet nyomdaköltségét. Ami a művészkönyvek esetében nem kis összeg. De azt kell mondanom, hogy bizonyára nem a pénz kevesebb, csak az a hajlandóság csökkent, ami azt a kultúrára szánná. De ha jól megkeressük, találunk forrásokat, még ha azok száma mind kevesebb is, és hozzáférhetőségük is nehézkesebbé vált. – Min dolgoznak most? Mik a kiadó idei tervei? T.J.: – Készül a gyergyóalfalvi művészek hosszú sorát megnyitó Ambrus Imre életét és munkásságát bemutató monográfia az Élet-Jelek sorozatban. A kötet szerzője Wagner István, akinek hasonló sors jutott, mint Ambrus Imrének, mindketten elhagyták Erdélyt, Magyarországon keresve boldogulást, szakmai kiteljesedést. Ugyanakkor készül a Fekete József szobrászművészt bemutató monográfia Gazda József tollából, Nagy Miklós Kund tollából Puskás Sándor szobrászművészt bemutató monográfia. A Műterem-sorozatban Nagy Miklós Kund szerkesztésében Sajgó Ilona grafikus, Csutak Levente szerkesztésében Simó Enikő festőművész, Szücs György szerkesztésében pedig Biró Gábor festőművész és Józsa István szerkesztésében Suba László szobrászművész életét és munkásságát bemutató kötetek készülnek. Idén áprilisban lesz 20 éves a kiadó. Az eseményt már a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozaton megünnepeltük több helyen. S hogy más is részesüljön örömünkben, könyvadományokat nyújtottunk át több városi és községi könyvtárnak. Tehát születésnapunkon mi ajándékoztunk, s folytatjuk az ajándékozást. JÓZSA ISTVÁN Szabadság (Kolozsvár), 2013. június 19.Kik kaptak idén pénzt a Bethlen Gábor Alaptól?Közzétette szerdán a Bethlen Gábor Alap (BGA) a 2013. évi pályázati felhívásainak eredményeit. Az adatokból kiderül, hogy a magyar költségvetésből idén összesen 189 millió forinttal támogatják a nemzeti jelentőségű programokat, és 400 millió forintot osztanak ki a magyar kultúráért és oktatásért felhívás központilag támogatott pályázataira. A BGA külön állományban közli a magyar kultúráért és oktatásért felhívás erdélyi regionális pályázatait, amelyekre összesen 84 millió forint jut. Értelemszerűen a legnagyobb összegeket a nemzeti jelentőségű programok kapják, amelyeknek alanyi jogon jár a támogatás. Kiemelkedőn magas összegben, 5 millió forintban Erdélyből a Kolozsvári Magyar Intézet, a Jakabffy Elemér Alapítvány és a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) részesül. A Jakabbfy Elemér Alapítvány az RMDSZ-hez köthető elnöke, Székely István főtitkárhelyettes révén, míg a MIT az Erdélyi Magyar Néppárthoz közel álló ifjúsági szervezet. Jutott pénz több erdélyi színháznak és kulturális lapoknak: a Székelyföld folyóirat például 3 millió, a Helikon, a Látó, a Korunk és a Művelődés 1-1 millió forintot kap. A listába becsúszott egy megmosolyogtató elírás is. E szerint Veres Péter „csalási vállalkozása” 1 millió forint támogatást kap az Erdélyi Művészet folyóirat kiadására. A központilag támogatott pályázatok közül az egyik legnagyobb tételt, 3 millió forintot a Székely Nemzeti Múzeum kapja egy kiállítás megszervezésére, a Marosvásárhelyért Egyesületnek a Vásárhelyi Forgatagra 1,5 millió forint jár. Ezen a listán felbukkan ismét a Magyar Ifjúsági Tanács, amelynek 1,2 millió forintot utal a BGA az Adj, király, katonán ifjúsági vetélkedő megszervezésére. A legkisebb támogatás ennél a kiírásnál 350 ezer forint. Az úgynevezett regionális pályázatoknál a fentieknél jóval kisebb összegek szerepelnek. Az elbírálókat érezhetően az a szándék hajtotta, hogy minél több pályázónak juttassanak legalább egy kis összegű támogatást. Ennél a kiírásnál a legnagyobb tétel 400 ezer forint (ennyit kap például a dévai Szent Ferenc Alapítvány vagy a kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület), a legkisebb tétel 100 ezer forint. Maszol.ro 2013. szeptember 21.Bálint Gábor újraértékeléseSzáz éve halt meg Székelyföld egyik kiváló keletkutatója, nyelvésze, Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913), munkásságának teljes feldolgozásával még adós a magyar tudomány, sajnos, eddig főleg külföldi egyetemek és kutatóintézetek figyeltek fel a magyar szakember páratlan munkájára. A kolozsvári egyetem egykori professzora munkásságának feltárását máig hátráltatja az a sok rosszindulatú pletyka, melyet irigyei ragasztottak rá, máig úgy él a magyar szakirodalomban, mint tévelygő, dilettáns és délibábokat kergető ember, talán ezért is félnek sokan a beidegződéseket cáfolni. Megpróbáljuk bemutatni, hogy milyen úttörő kutatást végzett a székely tudós és hazafi, ki közel harminc nyelven beszélt. Tatárok és mongolok A Magyar Akadémia az 1860-as évek végén a tatárok és a mongolok nyelvének tanulmányozására egy fiatal nyelvészt akart kiküldeni. A mongol nyelvet tanulmányozó, akadémikus és szótárszerkesztő Fogarasi János meg akarta tudni, vajon a mongol nyelv tényleg nagyon hasonlít-e a magyarra. A választás Bálint Gáborra esett, aki sok nyelvet bírt, és vállalta a hosszú utat, hogy kutatásokat végezzen a cári birodalomban. Bálint Gábor eljutott a kazani tatárokhoz, ahol a Kazani Egyetemen is végzett kutatást, konzultált a legkiválóbb tudósokkal, néprajzi gyűjtést is végzett, majd a Volga folyó mentén élő mongolokhoz, a kalmükökhöz ment, akik nagyon archaikus nyelvet beszélnek. Mindkét helyen páratlan nyelvészeti és néprajzi gyűjtést végzett, Bálint nem az irodalmi, hanem az élő, beszélt nyelvet tanulmányozta. Rövid tartózkodása ellenére alaposan feltárta a két nyelv szerkezetét, és hasonlóságot keresett a magyar nyelvvel. Ezt követően Urgába, a mai Mongólia fővárosába, Ulánbátorba utazott, hogy az ottani mongol nyelvjárást tanulmányozza, illetve hogy megtanuljon mandzsu nyelven. Akkoriban a mongolok a mandzsu birodalomhoz tartoztak. Erről az útjáról nagyon sok feljegyzést készített, melynek nagy része máig kiadatlan, jelenleg az MTA kézirattárában hever, csupán néhány tanulmánya jelent meg a mandzsu táltoshitről, valamint a burját-mongol nyelvről. Bálint hazatérve tartott néhány előadást az akadémián, sőt, úgy tűnt, hogy karrierje szépen ível felfelé, hiszen három akadémikus, köztük Hunfalvy Pál is levelezőtagnak ajánlotta. Sajnos, Bálintnak akadt egy komoly ellenfele Budenz József személyében, akivel a magyar nyelv kérdésében heves összetűzésbe keveredett. Budenz szakmai féltékenységből mindenképpen el akarta távolítani ellenlábasát, a tehetséges és sok nyelven beszélő székely fiatalt. Először is megakadályozta, hogy Bálint önálló mongolisztikai tanszéket hozzon létre Budapesten, megszüntették magántanári állását, aztán akadémiai segélyét is megvonták. Mivel a keleti nyelveket nem beszélő kollégái nem értették meg újszerű meglátását, elterjesztették róla, hogy dilettáns, és a magyart minden nyelvvel rokonítani akarja. Bálint munkáiból világosan kiderül, miként gondolkozott ő az eurázsiai nyelvek kapcsolatrendszeréről, mely felfogás egyezett néhány kortársának nézetével. Ő az akkori nemzetközi elnevezésekben szereplő „turáni”, vagy „szkíta” népek nyelvét akarta tanulmányozni, és azok hasonlóságait kimutatni és elemezni. Miután ellenfelei miatt nem kapott állást otthon, Bálint közel húsz évre külföldre távozott, változatos, de bizalmi állásokban helyezkedett el. Az 1880-as évek végén már az Athéni Egyetemen tanított. A székelyek nem tűrték el, hogy kiváló tudósuk idegen földön kamatoztatja tudását, ezért mozgalmat indítottak hazahozatalára. Ennek élére Jakab Elek kiváló akadémikus-történész állt. 1891-ben sikerült hazahozni Bálintot, és Kolozsváron tanszékvezetői állást szereztek neki. Tizenkét évig irányította az ottani Urál-altaji Tanszéket. Kevesen tudják, hogy vezetése alatt ez a tanszék Európa legszínvonalasabb intézményévé vált, csak ott lehetett például japán nyelvet vagy éppen kabardot tanulni, de a mongol nyelv is ritkaságszámba ment az öreg kontinensen. Bálint Gábor tudományos igényű írásait az Erdélyi Múzeumban tette közzé, de fontos kultúrtörténeti cikkeket közölt a Székely Nemzetben, mint amilyen Dzsingisz kán végrendelete vagy a buddhizmusról szóló elmélkedése. Egyik könyve, A honfoglalás revíziója szintén a kincses városban jelent meg, értékelése még várat magára. Bálint Gábor nagysága abban is megmutatkozott, amikor megírta: a nyelvészek nem tudják eldöntetni egy-egy nép származását, ők csak adatokat gyűjtenek, amelyeket a történészeknek kell elemezniük. Bálint ismerte korlátait, és a nyelvészet eredményeit nem tartotta egyedüli helyes megoldásnak. Ő abban segített, hogy mind az ókori, mind a keleti nyelvekből nagyon sok, a magyarok elődeire vonatkozó forrásanyagot fordított le, a görögtől az arabig. Publikációiból, valamint a megmaradt könyveiből kiderül, hogy Bálint nemcsak jól ismerte a külföldi és hazai szakirodalmat, de helyszíni tapasztalatai alapján rengeteg fontos adattal gazdagította magyar tudományt. Hun kutatás Bálint Gábort a Magyar Akadémia azért küldte ki a kalmükök, majd a mongolok közé, hogy tanulmányozza a magyar és a mongol nyelv közti hasonlóságot. Fő pártfogója, az akadémikus Fogarasi János ugyanis nagyon közelinek tartotta a két nyelvet. Bálint négyéves kutatóútja után hazatért, és az Akadémián be is számolt gyűjtéséről. Ő azonban nem magyar–mongol rokonságról beszélt, hanem rájött arra, hogy a sok egyezés alapja a hun lehetett, ezért a hunokról is gyűjtött néhány forrásadatot. Deguignes védelmében állást foglal az ázsiai hun és az európai hunok azonosságáról, és már akkor megállapította, hogy a kínai krónikákban szereplő xiong-nu kifejezés a kínai fogalomírás szerint egy hun vagy hunnu alakot ad vissza. Ezt ma már a kínai nyelvészek is megerősítették. Sőt, kimutatta, hogy a tamul és a szanszkrit nyelvben a hun szó „huna” alakban van jelen, ami azt igazolja, hogy hunok Észak-Indiában is éltek. A szakirodalomban talált egy huni népet is, mely a dél-kínai Jünnan tartományban élt, Bálint őket is a hunok utódainak tartotta. Ezt legutóbb a koreai régész, Kang In Uk igazolta. Korábban már orosz régészek is rájöttek arra, hogy abban a térségben sztyeppei lovasok éltek. Bálint nyelvészeti munkái után 1901-ben megírta A honfoglalás revíziója című kötetét, melyben visszatért a hun kérdésre. Megállapította, hogy a mongol nyelvben található sok magyar szó hasonlóságának csak egyetlenegy magyarázata lehet: az igaz nemzeti hagyomány Hunorról és Magorról. Bálint a mongol történelem kapcsán is megemlíti a hunokkal való szoros kapcsolatot. Azt állította, hogy számos mongol törzsnév megtalálható a székely magyar nemzetnél, sőt, az életmódra és az anyagi kultúra tárgyaira utaló szavak is a hun rokonság bizonyítékai. Ugyancsak Bálint Gábor világított rá arra, hogy a hunok története nem a Volgánál vagy a Donnál kezdődik, hanem Kína szomszédságában, sőt, már akkor rájött arra, hogy a hun műveltség szempontjából a kínai és nem a perzsa hatásokat kell figyelembe venni. Ezt a 20. században a sinológusok szintúgy megerősítették. Dravida- vagy tamil-kérdés Bálint Gábor 1891-es hazatérése után szülőfalujában összeállította hatalmas gyűjtésén alapuló tamil–német szótárát, melynek cédulaanyaga talán még ma is megtalálható a Székely Nemzeti Múzeumban. Szótárával szintén az európai kutatók élére emelkedhetett volna, ha külföldön széles körben megismerik munkásságát, hiszen elsők között fedezte fel a dél-indiai nyelv fontosságát a közép-ázsiai népek és a magyarok nyelvének tanulmányozásában. Mindenesetre ő volt az első olyan európai tudós, aki német–dravida szótárt írt, hiszen előtte csak az angol Caldwell jelentetett meg nyelvtani összefoglalót angol nyelven. Sajnos, még az angol tudós műve sem váltott ki hatást a magyar nyelvészekből, sőt, jóformán senki sem hivatkozott rá. A tamil és a magyar nyelv közötti kapcsolat kutatását tehát brit tudósok kezdték meg, akik a 19. század folyamán többször megfordultak az indiai gyarmatokon, és megismerhették az ottani népek nyelvét és műveltségét. Rájöttek arra, hogy a tamil/dravida nyelv nem tartozhat az „indoeurópai” nyelvcsaládba. Elsőként Rasmus Rask híres dán nyelvész mondta ki, hogy a dravida szkíta nyelv lehet, és ezt a többiek széles körben elfogadták. Maga Caldwell, a tamil nyelv kutatója is hasonlóan vélekedett, sőt, angol és francia nyelvészek az ékiratok nyelvét is akkoriban szkítának/magyarnak gondolták. A 19. században Max Müller hatására a szkíta elnevezést felváltotta ugyan a turáni elnevezés, de mondhatjuk, hogy végeredményben a két kifejezés ugyanazt jelenti. Míg nálunk az ugor–török háború után tilalmas témává vált minden új nyelvészeti elmélet, amely nem a finn (ma: uráli) elméletet támasztja alá, addig Nyugat-Európában folytatódott a többféle kutatási irány. A tamil nyelv magyarhoz fűződő kapcsolatát tekintélyes nyugati nyelvtudósok is helyesnek tartották, és ma is végeznek ilyen irányú kutatásokat. Az 1960-as években készült el az első angol–tamil etimológiai szótár, és akkoriban több nyelvész is kimutatta a tamil–uráli nyelvek kapcsolatát. Ma már többen úgy vélik, hogy a tamilok elődei Közép-Ázsiából, majd Pakisztánból vándoroltak délre, és nyelvük szkíta-fajta lehetett. Így utólag angolszász kutatók igazolják az elfeledett és sokat rágalmazott székely tudósunk igazát. Kabardok, avagy kaukázusi magyarok Bálint Gábor 1895-ben részt vett a Zichy-expedícióban, és eljutott a Kaukázusba. Ott megtanulta a kabard nyelvet, melyet a magyarhoz nagyon közelinek talált. Hazatérve kiadott egy kabard–magyar–latin szótárat, amelyet az idő óta is a világ legjobbjának tartanak, sőt, ma már fontos nyelvemlék is. A kabardok kapcsán Bálint csak futólag szólt a kaukázusi magyarok utódairól, valamint Madzsar város romjairól. Ezt a témát később Bendefy László alaposan kutatta, aki a pápai bullákkal igazolta, hogy még 1329-ben is volt az ottani magyaroknak királya, Gyerentyán. Veres Péter etnográfus szerint a kaukázusi térség kutatásában a legjelentősebb eredményt kétségkívül Bálint Gábor orientalista nyelvész érte el, aki hosszú tanulmányútja során a Zichy-expedícióval 1885-ben az adige nyelvet, pontosabban annak keleti, kabard dialektuscsoportját behatóan tanulmányozta. Veres szerint ezzel a Kaukázus hegyei között végzett, voltaképpen mostanáig felülmúlhatatlan nyelvészeti teljesítményével a nemzetközi tudományosságban elévülhetetlen érdemeket szerzett, nevét örökre beírta a kaukazológia aranykönyvébe. Bálint Gábor munkásságát jól ismerik a kabardok és a kalmükök, ott szinte nemzeti hősként tisztelik. Az ottani szakemberek szerint még senki sem írta le olyan pontosan nyelvüket, mint a magyar nyelvész. Kína, a Belső-mongol Autonóm Tartomány Egyetemén hamarosan feldolgozzák a nagy székely tudós munkáit. Ők már 2005-ben egyik kiadványukban leírták, hogy Bálint volt a magyar mongolisztika megalapítója! Az Oroszországhoz tartozó Tatárföldön, Kazanyban szintén érdeklődnek Bálint munkássága iránt, szeretnék megtudni, mit gyűjtött a kiváló tudós. (Elhangzott 2013. augusztus 16-án a Székely Nemzeti Múzeumban a II. Rika eredetkutató tábor záróeseményeként.) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. február 5.„Ez tetszik” – Székelyudvarhelyen2013 októberében a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában egy olyan időszakos kiállítás nyílt meg, melynek anyaga a Korunk Galéria és az intézmény alapgyűjteményének részét képezte, és így számos közismert – néhai és ma is élő – erdélyi képzőművész alkotása került közszemlére. A tárlaton, többek között, Balázs Péter, Balogh Péter, Barabás Miklós, Benczédi Ilona, Bene József, Biró Gábor, Gy. Szabó Béla, Györkös Mányi Albert, Incze János Dés, Istók János, Jakobovits Miklós, Jecza Péter, Jovián György, Kalló László, Kiss László, Kolumbán-Antal József, Kulcsár Béla, Makár Alajos, Márkos András, Maszelka János, Murányi-Mátza Éva, Nagy Albert, Nagy Imre, Nagy István, Páll Lajos, Pongrácz Antónia, Sükösd Ferenc, Székely József, Tirnovan Ari-Vid, Varga Welther Júlia, Vernes András, Würtz Ádám képzőművészek alkotásai szerepeltek. Veres Péter muzeológus, Haáz Rezső Múzeum és Képtár Szabadság (Kolozsvár), 2014. február 10.Képzőművészeti gyűjtemény anyagából nyílt tárlat UdvarhelyenNagy érdeklődés övezte a Józsa János-féle képzőművészeti gyűjtemény bemutatkozó kiállításának megnyitóját a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban csütörtök este. Józsa János gyűjteménye – a keramikus több mint ötven esztendeje gyűjt festményeket, grafikákat – ha a képzőművészek életművének nem is a legemlékezetesebb darabjait tartalmazza, de mindenképp jelentős, hiszen egy évszázad művészettörténeti keresztmetszetét nyújtja. A másfélszáz darabot számláló kollekció azzal a megfontolással került a korondi Firtos Közművelődési Egylet gondozásába, hogy egyben maradjon, öregbítse a község hírnevét, és emlékeztessen az adományozóra. A gyűjteményben olyan neves erdélyi művészek munkái láthatóak, mint Incze János Dés, Csók István, Nagy Imre, Barcsay Jenő, Imets László, Bene József, Agricola Lídia, Maszelka János, Tibor Ernő, Ipó László, Kusztos Endre, Ziffer Sándor, Páll Lajos, Bordy András. A művészek egy része a nagybányai festőiskolát képviseli, többen az erdélyi szürrealizmus követői voltak, illetve a marosvásárhelyi és kolozsvári iskolák neveltjei, akik évtizedeken át meghatározói voltak a hazai képzőművészeti életnek. A szovátai Kusztos Endre egyike azon élő képzőművészeknek, akiknek munkái helyet kapnak a gyűjteményben. Az 1925-ben született alkotó hosszú pályafutása alatt igen sok országban megfordult, rengeteg hatás érte, ám szénrajzaiban a mai napig Nagy István hatását vélik felismerni a művészettörténészek, illetve vegyes technikáival készült munkáin a sóvidéki tájhoz való ragaszkodás érhető tetten. Akárcsak a Páll Lajos munkássága, Kusztos Endre művészete is a szülőföldhöz kötődik. Barcsay Jenő (1900-1988) – bár régi erdélyi nemesi családból származik – fiatalon Szentendrére került, s a Duna-melléki, több szempontból is valóban festőinek nevezhető kisvárosban és a Magyar Képzőművészeti Főiskolán alkotott maradandót, művei a legnagyobbak közé emelik: az általa szerkesztett művészeti anatómia megkerülhetetlen minden képzőművész szakos hallgató számára. Nagy Imre (1893-1977), Ziffer Sándor (1880-1962), Bene József (1903-1986) művészete szintén jelentős Székelyföld vonatkozásában, Maszelka János tíz éve lezárult pályája, Ipó László (1911-1991) festői világa ugyancsak az udvarhelyszéki univerzumot értelmezi. A hazai és külföldi aukciókon ezen művészek munkáit több ezer eurós áron bocsájtják árverésre, s a képek olykor a vártnál is magasabb áron találnak gazdára. Józsa János gyűjteménye tehát nem csak eszmei értéket képvisel, hanem jókora összeget érhet. A keramikus nagy érdeme, hogy művészettörténész, képzőművész barátai révén nagy tájékozottságra tett szert műértőként. A múlt nyáron A. Vinczeffy László Munkácsy-díjas képzőművész-restaurátor átnézte az anyagot és nem talált hamisítványt a gyűjteményben. A mostani kiállítás kapcsán azonban Veres Péter, a Haáz Rezső Múzeum művészettörténésze fenntartással szemlélt egy-két alkotást. Ennek ellenére nem befolyásolja a gyűjtő és adományozó érdemeit, hogy nem a legértékesebbnek tartott darabokról van szó, hanem inkább korai vagy kevésbé ismert munkákról, amelyek soha nem kerültek a nagyközönség elé vagy katalógusokba. Mint elhangzott, Józsa János adománya ettől függetlenül a legjelentősebb és legnagyobb gesztusnak tekinthető az utóbbi évtizedek hazai magyar művészeti életében. A kiállítás négy héten át tekinthető meg az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeum főépületében. Simó Márton Krónika (Kolozsvár), 2014. február 26.Testvériskolák: határon átívelő barátságokSzámos erdélyi és magyarországi tanintézettel ápolnak testvériskolai kapcsolatot a székelyudvarhelyi iskolák – derült ki az intézmények vezetőivel folytatott beszélgetésből. A kapcsolatok jó része a kilencvenes évek óta tart – az itthoni gyerekek leveleznek más vidékeken élő társaikkal, de legalább évente el is látogatnak egymáshoz. Székelyudvarhelyi általános és középiskolás diákok is ápolják a kapcsolatot más, magyar nyelvterületen élő társaikkal: rendszeres oda-vissza történő látogatások, közös kirándulások, vetélkedők és táncprodukciók is szerepelnek a programban. Ráadásul akad olyan iskola is, amely felekezeti szempontból közelíti meg a testvériskolai viszony kérdését. Az egyik legrégibb testvériskolai viszony bizonyára a Tompa László Általános Iskolának az egri Lenkey János Általános Iskolával való szoros kapcsolata: 1990 óta tart, és minden évben találkoznak az iskolák diákjai – tájékoztatott Tikosi Éva igazgató. Mint elmondta, egyik évben ők mennek Egerbe, a következőben a magyarországiak látogatnak Udvarhelyre – ebben az évben a tompások utaznak. A kirándulásra egy nagy busznyi gyereket visznek, a látogatók a III–VIII. osztályosok közül kerülnek ki. A gyerekek ilyenkor testvériskolás társaiknál szállnak meg, számos barátság szövődött már ilyenformán. A Lenkey János-iskolában jelenleg kadicsfalvi származású pedagógus is tanít, ez is szorosabbá teszi a kapcsolatot a két tanintézet között – fejtette ki Tikosi. Határon túli református kötelék A Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium közössége nyolc erdélyi és több magyarországi református iskolával, illetve a budapesti Veres Péter Gimnáziummal ápol szorosabb kapcsolatot – az ilyen típusú partnerségi viszony a kilencvenes évek közepén kezdődött. Az iskolák évente szerveznek többnapos református kollégiumi találkozót, diákjaik közös vetélkedőkön mérik össze tudásukat, de egymás tanévnyitóira is eljárnak küldöttségeik – tájékoztatott Tőkés Zsolt igazgató. Hozzátette, csereprogramokat is szerveznek a középiskolás diákoknak, a budapesti iskolával és a miskolci református gimnáziummal együttműködve, egymás ellátásáról gondoskodva. A látogatások ősszel és tavasszal zajlanak – a legközelebbi, Budapestre történő látogatás a tavaszi vakációban esedékes. Mint az igazgató kifejtette, a programokba igyekeznek alkalmanként más-más diákokat bevonni, a kirándulások jutalmul szolgálnak a szorgalmasabb fiataloknak. Tárgyi emlékek a kirándulásokról A Bányai János Műszaki Szakközépiskola magyarországi szakközépiskolákkal alakított ki testvérkapcsolatokat: a kilencvenes évek óta partnereik közé tartozik a miskolci Kós Károly Építőipari Szakközépiskola, a fertődi Porpáczy Aladár Mezőgazdasági Iskola, illetve a bajai Jelky András Szakképző Iskola, újabb testvérintézményeik a ceglédi textilipari szakközépiskola, illetve a keszthelyi Asbóth Sándor-középiskola. Mint Szakács-Paál István, a tanintézet igazgatója elmondta, a régebbi partneriskolák képviselői rendszeresen részt vesznek a bányaisok által szervezett, illetve a Székelyudvarhely főterén zajló március 15-ei ünnepségen, az udvarhelyi diákok pedig az 1956-os forradalom mártírjainak emléknapja alkalmából látogatnak el Magyarországra. A látogatások nem csak a szórakozásról szólnak: közös műhelymunkát is szerveznek a diákok számára, a profilnak megfelelően. Tartottak például fodrászbemutatót, melyen a régi korok frizuráit kellett elkészíteniük, de a famegmunkálást tanulók faragtak már kopjafát és székely kaput is – utóbbi a fertődi iskola ékévé vált. Megosztják kultúrájukat A Móra Ferenc Általános Iskola közössége is nagy hangsúlyt fektet a kulturális programokra: anyaországi és szórványbeli testvériskoláikkal karöltve anyanyelvápoló és néptáncrendezvényeket szerveznek, elsősorban V–VIII. osztályos tanulóiknak – számolt be Szallós-Kis Judit aligazgató. A Temes megyei Végvárról, Esztergomból és Kiskunfélegyházáról fogadnak diákokat minden ősszel, a Móra-hét elnevezésű rendezvénysorozatra, de a testvérintézmények ünnepeire ők is ellátogatnak. A kisebb diákok leveleznek is esztergomi és bajai társaikkal. Bálint Kinga Katalin Székelyhon.ro, 2014. augusztus 13.– Az írótábor feladata és felelőssége nagy, mert továbbra is a valódi értékek mellett tör lándzsát, emlékezik és emlékezni tanít, úgy, hogy közben a megújhodás képességét is magában rejti - fogalmazott a Magyar Írószövetség elnöke az augusztus 15-ig tartó, 42. Tokaji Írótábor megnyitóján szerdán.Szentmártoni János kiemelte: a Tokaji Írótábor "állja a sarat", mert amikor támadások érik vagy le akarják írni, megőrzi méltóságát, és rangjához méltón minden egyes alkalommal újjászervezi önmagát és munkához lát, immáron negyvenkét éve. Rámutatott: a tábor 2012-ben hirdette meg az Eltiltva és elfelejtve – A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban című tanácskozását, amelynek idén érnek a végére, a 25. évfordulón stílusosan épp a rendszerváltozás időszakát vizsgálva. A péntekig tartó tanácskozás kétszáznál több résztvevője azon folyamatokat, életműveket, műhelyeket vizsgálja, amelyeket hosszú évtizedekre - Szentmártoni János szavai szerint - a "hallgatás kövei közé falazott a kommunista hatalom." Az írótábor ez évi címe: "Nagy jövő mögöttünk". "Vajon mit jelenthet esetünkben ez a Kalász László-verssor, amit Jánosi Zoltán kurátortársunk javaslatára az idei tanácskozás főcíméül adtunk? - tette fel a kérdést az írószövetség elnöke. Szüleink nemzedékének egy olyan álmot, amelyben sokáig nem is mertek hinni, hogy a diktatúra fölött bizony eljár majd az idő, két vállra lehet fektetni, és el lehet kezdeni egy új világ alapjainak a lerakását - válaszolt rá. "És mit jelenthet a verssor a mi nemzedékünknek, amely a fordulat éveiben csupán kiskamasz korát élte? Hogy ezt az új világot bizony idővel nekünk kellett és kell tovább építenünk, magunk mögött hagyva a jövőből mindazt, ami tévedés volt, abban viszont továbbra is hinni, ami nagy és nemes" - mondta, hozzátéve: 25 évvel a rendszerváltozás után mi sem lehetünk magunkkal maradéktalanul elégedettek, hiszen segédkeztünk számos káros folyamat kibontakozásában, mint például a kultúra szempontjainak kiszorításában a közéletből, az ideológiai lövészárkok tovább mélyítésében, a média globális agymosásában, a valódi értékek megkérdőjelezésében. Az írótábor résztvevői 2012-ben a háború utáni két évtized jelenségeit elemezték, tavaly a 70-es és 80-as éveket, idén pedig azon szellemi mozgásokra, kulturális és közéleti eseményekre fókuszálnak, amelyek, Szentmártoni János szavai szerint "jelentősen hozzájárultak egy hazug és mérgező korszak felszámolásához, és egy +nagy jövő+ megteremtéséhez, amely akkor is a miénk volt, ha ma már számos hibáját is látjuk." A Tokaji Írótábor kezdetektől fogva befogadta, hívta a különböző nézeteket valló írókat, közéleti szereplőket, fejtsék ki nézeteiket, ütköztessék őket. Tokaj évről évre meghatározóan a nemzeti érzelmű és közéleti elkötelezettségű résztvevők gyülekezőhelye volt és az ma is. A hetvenes évektől itt vetődtek fel először olyan megoldatlan társadalmi kérdések, mint a népességfogyás, a környezetvédelem, a kistelepülések helyzete, a lakótelepi elszigetelődés vagy a határon túli magyarság sorsa, és itt foglalkoztak először a magyar irodalom jelenlétével Európában. Az írótábor elindítóinak szellemi hátterét a Tokajjal szomszédos Tiszaladány szolgáltatta, amelynek lakói ma is híven őrzik a népi írókkal - Sinka Istvánnal, Somogyi Imrével, Szabó Pállal, Móricz Zsigmonddal, Veres Péterrel - való kapcsolatuk emlékét, és ahová a mostani tábor résztvevői is elzarándokolnak. MTI 2014. augusztus 26.Örökség-lustraÚj folyóirattal jelentkezett a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum. Miklós Zoltán intézményvezetőtől megtudtuk, hogy részben a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által korábban kiadott Örökségünk című periodika hagyományait kívánják folytatni, részben pedig még tartalmasabb, a történettudomány, a régészet, a művészettörténet, a néprajz iránt érdeklődő olvasókat kívánják megszólítani. A kiadvány 210x295 méretben, 64 oldalon, színes kivitelben, műnyomópapíron, hétszáz példányban látott napvilágot. A „lustra” elnevezés igencsak kifejező, gondolhatunk a Római Birodalomban tartott ötévenkénti népszámlálásokra, a protestáns iskolákban egykor szokásos napi létszámellenőrzésekre, de akik jártasabbak a székelység történelmében, tudják, hogy a mustrák, azaz a hadiszemlék alkalmával készült összeírások is ezt a nevet viselik. Mivel minden múzeumban zajlik tudományos kutatómunka, a látogatók tapasztalhatták, hogy évkönyvek, különböző szakkiadványok készülnek ezekben a műhelyekben, amelyek azonban nem a nagyközönséget, hanem a szakmát célozzák meg és szolgálják. Ezek az „acták” igen gyakran többnyelvűek, kiterjedt láb- és végjegyzet-apparátussal rendelkeznek, hatalmas szakirodalom- és forrásjegyzéket is tartalmaznak, képi anyaguk pedig eléggé szegényes, mindig csak a legfontosabb dokumentumértékű felvételeket vagy reprodukciókat, épületek rekonstrukciós ábráit, illetve ásatások és régészeti lelőhelyek felvázolt alaprajzait tartalmazzák. Az új lap főszerkesztője Kolumbán Zsuzsa, aki részt vett az Örökségünk című folyóirat létrehozásában és működtetésében is, most úgy gondolta, hogy új munkakörében – jelenleg a Haáz Rezső Múzeum történésze – egy évente két alkalommal megjelenő, múzeumi keretből finanszírozott lappal komolyan hozzájárulhat az intézmény munkájának népszerűsítéséhez. A Lustra szerkesztői között – a két fentebb említett szakember mellett – Róth András Lajost, Sófalvi Andrást és Veres Pétert találjuk. A szerzők jelentős része az Örökségünk hasábjairól és más emlékezetes kiadványok révén ismert: Gyöngyössy János, Nyárádi Zsolt, Bicsok Zoltán, Mihály János, Hermann Gusztáv Mihály, Sándor-Zsigmond Ibolya, Lőrincz József, Vécsi Zoltán, Zepeczáner Jenő, Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt. A publikált cikkek között találni az Őrvidék és Székelyföld erődített templomai és települései közti hasonlóságokat és különbségeket taglaló dolgozatot, új ásatási és kutatási eredmények alapján írt tanulmányt (Homoródújfaluról), több írás Székelykeresztúr múltjába kalauzol, míg a Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt által indított sorozat első írása a száz évvel ezelőtt kitört első világháború idejét, a világégést közvetlenül megelőző időszakot vizsgálja. A lap borítóján is a háború idejéből való, Kováts István-féle felvétel látható. A főszerkesztő elmondta, hogy még ebben az évben megjelenik a Lustra második száma is. Igyekeznek majd tartani a rendszeres, évente kétszeri megjelenést. A folyóirat 10 lejes áron a múzeumban és alintézményeiben, illetve a székelyudvarhelyi könyvkereskedésekben lesz megvásárolható a mai naptól. Országos és nemzetközi, nagykereskedelmi terjesztésben nem gondolkodnak, de küldenek példányokat más városok múzeumainak, illetve azoknak a gyűjtőkönyvtáraknak, kutatóközpontoknak, egyetemeknek, amelyek reprezentatívak és fontosak. Simó Márton, Székelyhon.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
